Kedves Ovasók!

Hasonlóan változik az elhagyott ige grammatikai alakja alanyi vagy tárgyas ragozás különbsége esetén is a közrefogott ellipszisben, ez azonbannem befolyásolja a bázismondat igei állítmányának szó szerinti ismétlődési
lehetőségét.

és lát az isten égő mennyeket
s a menny színén /---/ madarak szárnya röptét.

Pilinszky János költői nyelvében viszonylag nagy számban fordul elő elliptikus szerkesztés egymást követő versmondatokban. Az ellipszis az ismétlés elkerülését, a redundancia csökkenését szolgálja. Az elliptikus
versmondatok szemantikai rekonstrukciója során azonban mindig megfigyelhető az elliptikus szerkesztés konkrét értelme a versben, a költői nyelv alakításában.

A fiúk hazatérnek.
A lányok soha. /---/
(Tékozlók)

A tagadó alakú elliptikus versmondatban a bázis versmondat igei állítmánya vagy grammatikailag változatlan alakban megismétlődik, vagy tagadószóval kiegészülve s az igétől elválasztva történik a behelyettesítés
(„nem térnek haza”). Az elliptikus versmondatok balról határolt ellipszisként visszautalnak az őket megelőző versmondatra, az elhagyásban, a hiányban a költői nyelvi állítás feszültségértékét növelve. A szemantikai
hangsúlyok az elliptikus tagadó állítást erősítik, a soha időhatározó-szó fókuszhelyzetbe kerül. A bázis versmondat és az elliptikus versmondat szintaktikai struktúrája minden esetben párhuzamosságot mutat, ez azonban nem feltétlenül teljes párhuzamosság.

Az üdvösségük keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elveszített gyermeket,
vakító ifjuságot!
(Bűn)

A balról határolt elliptikus versmondatot két párhuzamos melléknévi-főnévi tárgyi szerkezet alkotja, s az elhagyott ige a bázis versmondatból (keresik) csendes lexikai elemként szó szerint ismétlődik, feltételezve a többes szám harmadik személyű személyes névmási alany folytonosságát. A bázis versmondat és az elliptikus versmondat kapcsolata értelmezhető azonban a tárgyi szerkezetek parcializációjaként is. A parcializációval még
foglalkozni fogok, mint Pilinszky János költői nyelvére jellemző grammatikai alakzattal. Itt csak hangsúlyozni kívánom, hogy a parcializáció elliptikussága a nominalizációt, a névszói fogalmazást eredményezi.
A bázis versmondat és az elliptikus versmondat kötődése a bázis versmondat határozójának, határozói utalószavának (ezért) a vonatkozásait új melléknévi-főnévi határozói szerkezettel minősíti, miközben az elliptikus
versmondatban a névszói megnevezés, a nominalizáció grammatikai alakzata jut jelentéshez.

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért. /---/ /---/
(Apokrif)

A balról határolt elliptikus versmondat tárgyi mondatként értelmezhető, amelyből hiányzik az igei állítmány és az alany is az ismétlés elkerülése végett. Az elliptikus tárgyi mondat ponttal elkülönített a bázis versmondattól,
de véleményem szerint itt nem a tárgyi szerkezet parcializációjáról van szó, minthogy a tárgyi szerkezetek felsorolása helyett a tárgy kifejtése következik be, amit a mondatkezdő helyzetben kihangsúlyozott határozói
utalószavak vezetnek be.

Nem a remény vitt. Az a csöpp meleg, /---/
mely szürke, mint a gyurma, majd fehér
és végül semmilyen.
(Tékozlók)

Az elliptikus versmondatban a hiányzó állítmány helyére grammatikailag változatlan alakban behelyettesíthető a bázis versmondat igei állítmánya. Az elliptikus versmondat a főnévi alanyt értelmezi melléknévi állítmányokkal vonatkozó mellékmondatában. A tagadó bázis versmondatot ellentétes mellérendelő kötődéssel értelmezi az elliptikus versmondat a melléknévi és főnévi megnevezéssel, melyet közrefogott ellipszisként határolnak a vonatkozó és hasonlító mellékmondatok. Ebben a szerkesztésmódban is a nominalizáció érzékletes példáját látom. A bázis versmondatot több elliptikus versmondat is követheti Pilinszky János költői nyelvében.

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit, /---/ /---/
nem számít mit. Utána úgyis
eltaszítod magadtól.
(Kétéltű szörny)

A felszólító bázis versmondatot követő, a közrefogott ellipszist tartalmazó versmondatban a két kifejtetlen alanyi mellékmondatot csupán a tárgyraggal ellátott kérdőszavak képviselik. A bázis versmondat s a hiánytalan harmadik versmondat közös jellemzője, hogy az igei állítmányok tárgyas ragozásúak, a tárgy azonban hiányzik, kifejtetlen marad. Az elliptikus tagmondatokat tartalmazó versmondat a tárgynak ezt a megnevezetlenségét értelmezi. Az elliptikus tagmondatokban a szó szerint ismétlődő ige (szorít) grammatikai alakja változik, felszólító mód helyett puszta megszólító alakúvá lesz („szorítasz”), mely szintén rendelkezik a névmási határozói bővítménnyel (magadhoz). A halmozott tárgyi szerkezetek felsorolás helyetti önálló elliptikus tagmondatokként való értelmezhetőségére idézem a Mégis négysoros verset Pilinszky János kései költészetéből:

Látják a bejárati fényben
a szőlőlugast? A meszelt padot? /---/
A levelek nyomasztó, viaszos zöld
távollétét? És mégis itt állt. /---/

Az elliptikus versmondatok szintaktikai jólformáltsága véleményem szerint nem szorul magyarázatra, eldöntendő azonban, hogy az elkülönített tárgyi szerkezetek valóban tekinthetőek-e elliptikus mondatoknak.
Döntésem szerint igen, az elhagyott látják ige csendes lexikai elemként változatlan grammatikai alakban ismétlődik bennük. A leíró, képi elemekből szerveződő négysoros versben a legkiemeltebb hangsúly nyomatékot a verskezdő látják ige és a kurzívval kiemelt utolsó, nem elliptikus versmondat kapja. Az intertextuális idézetet jelentő állítás Mária Magdolna Jézus feltámadását hirdető mondata. A feltámadt Jézus látására vonatkozó állítás egész
jelentésvonatkozásával problematizálja a látják ige jelentését. A feltámadt Jézust tanítványai látták, a legtöbb hívő azonban nem látta. A négysoros vers profán képi leírása egy szőlőlugas fényképét idézi, a szubtilis látást profanizálja és a szeretett személy hiányát, nemláthatóságát a képben, a fényképen. Pilinszky János költészetében szövegrészként, kompozíciós egységként is leírható elliptikus mondatláncokkal is találkozunk.

Csönd akartam lenni
és dobogó. Lépcső közé szorult világ. /---/ /---/
Senki és semmi. Hétvégi remény. /---/ /---/ /---/ /---/
(Van ilyen)

A balról határolt elliptikus mondatokban az igei állítmány hiányzik, mely az első versmondat igéjével és főnévi igenévi bővítményével egészíthető ki. A bázis versmondatban az és dobogó nyelvi elem még felfogható
hátravetett főnévi alanyként, az őt követő három névszói szerkezet azonban már hiányos mondatként értelmezhető, annál inkább, minthogy az állítmány hiánya a szövegrész nominális stílusának a kialakításában is
szervező szerephez jutott. Az igei + igenévi állítmány elhagyása egyrészt szükségszerű a főnévi alanyi szerkezetek felsorolásában a közlés gazdaságossága miatt, másrészt a gondolati hangsúlyozás következtében, mely az egymástól különválasztott főnévi és névmási alanyi szerkezeteket egyformán nyomatékosítani kívánja. Kétségkívül lehetséges ez elliptikus főnévi és névmási alanyi versmondatok esetében felvetni az alanyi szerkezetek parcializációjának a kérdését, megítélésem szerint azonban a szintaktikai struktúra hiánytalansága önálló elliptikus mondatokként való értelmezésüket hitelesíti. Szövegrészként, külön kompozíciós egységként elemezhető a Francia fogoly című híres versben a 3. és részben a 4. versszakban a hiányos tárgyi mellékmondatokból alkotott mondatlánc, amelyben sajátos költői patetikával épp az igei állítmány („Csak azt feledném…”) elhagyása, hiánya eredményezi ennek hangsúlyozottságát. A részletező kifejtés a látvány értelmezését szolgálja, az elliptikusság a szaggatottságot, a nyelvi elemek külön-külön való kiemeltségét nyomatékosítja. Egész vers, a Metronóm című, egyetlen összetett mondatból álló rövid vers épül fel elliptikus mellékmondatokból, melyekben az ismétlés lehetetlenülése miatt maradt el az igei állítmány. A felsorolt tárgyi szerkezetek szintaktikai struktúrája hiánytalannak mondható, balról határolt elliptikus párhuzamos mellékmondatokként értelmezhetőek. Az állítmány szerepét betöltő létige vagy kopula elhagyása az ismétlés elkerülése végett a magyar nyelv természetes nyelvhasználatakor érvényesülő tendenciának megfelelően. Tizenegy alkalommal találkozunk ilyen elliptikus versmondattal Pilinszky János költői nyelvében, azzal, hogy öt elliptikus versmondat mellérendelő, illetőleg magyarázó mellékmondatokat tartalmazó mondat, míg hat esetben önálló elliptikus versmondatról van szó. Az összetett versmondatok mellérendelő, illetőleg magyarázó mellékmondataiban a létige a természetes nyelvhasználatnak megfelelően nem ismétlődik; mintegy kötelezően marad el balról határolt ellipszisként.

Az Öregasszony feketében van; a Kisfiún szürke porköpeny. /---/
(KZ – oratórium)
Délután volt, úgy három óra. /---/
(KZ – oratórium)

Mindkét versmondatban a természetes nyelvhasználat hangsúlyhelyzetének megfelelően a hangsúlynyomaték a bázismondatra esik, míg az elliptikus tagmondat a létige elmaradásából következően is nem kap külön
nyomatékot. A második összetett versmondatban a bázismondat tartalmazza az új információt megnevező lexikai elemet (délután), míg a magyarázó mellékmondatban megjelenő lexikai elemek tematikus megnevezései a bázismondat rematikus elemére való vonatkozásában jutnak értelmi hangsúlyhoz.Az első mellérendelő tagmondatokból álló összetett versmondatban a „meg” kötőszó elmaradása ellenére a bázismondat és az elliptikus tagmondat hangsúlynyomatékai hasonlóak. A bázismondat és az elliptikus tagmondat szintaktikai struktúrája nem teljesen párhuzamos. Mind a bázismondatban, mind az elliptikus tagmondatban a hangsúlynyomatékot a személyt megnevező főnevek kapják, fókusz-, illetve tükörfókusz helyzetben. A nem teljes párhuzamosság
a két szintaktikai struktúra között nem eredményezi a létige megismétlésének a szükségességét a balról határolt ellipszisben, ám, ha a személyt megnevező főnévi határozó nem tagmondatkezdő helyzetben lenne, amit
a két szintaktikai struktúra hordozta szemantikai párhuzamosság s a természetes nyelvi hangsúlyok igényelnek, úgy a létige nem maradhatna el az elliptikus tagmondatból. Teljes szintaktikai párhuzamosságot mutatnak a következő versmondat bázismondata és elliptikus tagmondatai, melyekből a természetes nyelvhasználat mondatszerkesztési szabályainak megfelelően marad el a létige; azzal, hogy a természetes nyelvhasználatban a második vagy harmadik elliptikus tagmondatban már megszüntethető a hiányosság, míg a költői
nyelvi mondat természetszerűen elhagyja a létigét a második hiányos tagmondatban is.

Álmomban fa voltam,
majd semmi, majd egy olyan kisgyerek, /---/ /---/
ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.
(Kopogtatás)

Az összetett versmondatban a fókuszhangsúlyok az alanyi helyzetben levő főnevekre esnek (fa, semmi, kisgyerek), azzal, hogy a személyt megnevező utolsó főnév a vonatkozó mellékmondattal való kapcsolata eredményeként külön hangsúlynyomatékot kap. Az önálló elliptikus versmondatok, a tagmondatokként is értelmezhető ponttal elválasztott beszédegységek Pilinszky kései költészetében költői nyelve szaggatottságát eredményezik, tudatosítva és nyomatékossá téve a szünetjeleket az egyes beszédegységek között, a költői nyelv drámaiságának a feszültségértékét növelik.

Tiz ujjam van. Hajam. Fejem. /---/ /---/
(Summa)
Több tonnás volt a szorításom.
Majd pár kilós. /---/ /---/
Majd semmi sem. /---/ /---/
(Szakítás)

Forrás: hid_2011_08_09_03_danyi.pdf (vmmi.org)

További szép napot kívánok!

~Viki

Kedves Olvasók!

A hiányos szerkezetű versmondatok Pilinszky János költői nyelvében, különösen a Szálkák kötettel kezdődő kései költészetének „rövid verseiben”, a hiányos szerkezetű versmondatok jelenléte olyannyira szembetűnő, hogy más mondatalkotási sajátosságokkal együtt költői nyelve egyik meghatározó jegyeként, gyakran a versnyelvi kompozíció szervezőelveként nevezhetjük meg. A hiányos mondatokból építkező költői nyelv szövegnyelvészeti megközelítésekor alapvetőnek tartom Dienes Dóra megállapítását, miszerint „a hiányosság az önállósult mondatok összetartozását, koherenciáját biztosítja”. Ez képezi Petőcz Éva szövegtani kutatásának egyik kiindulópontját is, aki szerint „a szöveghiány hozza létre az egységes szöveget”. Amikor az elliptikus mondatok nyelvi-szerkezeti jellemzőit vizsgálom Pilinszky János költői nyelvében, Berrár Jolán megfogalmazásából indulok ki, aki különbséget tett a mondattanilag hiányos szerkezetű és a szintaktikailag hiányos szerkezetű elliptikus mondatok között, s A mai magyar nyelv rendszere, Mondattan tanulmánykötetében az A és B csoportba sorolt hiányos szerkezetű mondatokat csupán mondattanilag tekinti hiányos szerkezetűeknek, s nem szintaktikailag is.

Berrár Jolán észrevételei abból a modern nyelvészetben elfogadott szemléletből következnek, miszerint: „A mondat nem szerkezeti egység. A mondat beszédegység". Pilinszky János elliptikus versmondatainak a jellemzésekor ezt a felfogást követem. A mondatot, természetszerűen a hiányos szerkezetű mondatokat is, a legkisebb beszédegységnek tekintem, amely teljes jelentéshez szövegkörnyezetében jut, szintaktikai struktúrája vizsgálatakor tehát a mondat kommunikációs szerepét, pragmatikai helyzetét is figyelembe veszem. Vagyis szövegnyelvészeti kritériumok alapján minősítem a Pilinszky János költői nyelvében talált mondattanilag vagy szintaktikailag hiányos szerkezetű versmondatokat.

Az újabb magyar nyelvészeti szakirodalomban Bánréti Zoltán több terjedelmes tanulmányban foglalkozott az ellipszissel, s részletes és pontos értelmezését fejtette ki. Megállapításait igyekszem felhasználni Pilinszky elliptikus versmondatait elemezve. Elsősorban a Mellérendelés című tanulmányára gondolok, melyben kifejti nézeteit az ellipszisről, a bázis tagmondat és az elliptikus tagmondat viszonyáról, az ellipszisek fajtáiról és rekonstruálásáról. Az ellipszis mondattana és a lexikai szelekció című kitűnő tanulmányában szigorúan hangsúlyozza, hogy az ellipszis, a kihagyás a visszautalás egy sajátos esete; elveti azt, hogy „a hiányzó anyag szintaktikailag hiányozna, vagy fonetikailag törölt lenne, és hogy ezért szintaktikailag rekonstruálni vagy »másolni« kellene”. Magyarázata rendkívül meggyőző, benne az ellipszis grammatikájának hiteles megfogalmazását látom .

Elfogadva Bánréti Zoltán megállapításait, azokat a hiányos versmondatokat, amelyek szintaktikai szerkezetét rekonstruálni lehet, elliptikus mondatoknak nevezem. Célom megmutatni és értelmezni a hiányos versmondatok típusait Pilinszky János költői nyelvében. A kommunikációs, pragmatikai vagy diskurzus feltételek által befolyásolt, sőt meghatározott költői nyelvhasználatban nemcsak elliptikus versmondatokkal találkozunk, hanem olyan hiányos versmondatokkal is, melyek a természetes nyelvhasználat felől nézve az agrammatikusság jegyeit hordozzák magukon. Ez az agrammatikusság leginkább a reduktív költői nyelvi építkezés következménye, és semmiképpen nem tekinthető nyelvi vétségnek. A redukció Pilinszky kései költészetében költői nyelve alapvető meghatározó jegye, a hiányos mondatszerkesztést tehát költői nyelvi, illetőleg poétikai jellemzőként, stíluserényként kell értelmeznünk. Nem különítem el teljesen az elliptikus versmondatoktól azokat a hiányos versmondatokat, amelyek szintaktikai szerkezete egyértelműen meghatározhatatlan. Puszta főnévi megnevezésnek nevezem a nominális mondat egy agrammatikusnak látott esetét, mely Pilinszky költői nyelvében, költészete utolsó korszakában hangsúlyossá lesz.

A hiányos versmondatokat olyan hiányos szerkezetű grammatikai alakzatnak tartom, mely grammatikai alakzatok legtöbbször a detractio (mondatelem elhagyása) retorikai alakzataként írhatóak le, máskor azonban, így a határozói és a tárgyi szerkezetek egyes parcializációi esetében, valamint a puszta főnévi megnevezések esetében is, az aposiopesis (gondolatelhagyás) gondolatalakzataként. Mind e mondat- és gondolatalakzatokat Pilinszky János és általában a 20. századi modern költészet nyelvében kifejezetté vált stíluseszköznek tekintem, melyek „a zárt mondatszerkezet felbomlása” eredményeként jöttek létre.

Az ismétlődő igei állítmány elhagyása az összetett költői versmondat egy vagy több tagmondatában Az összetett költői versmondatok, bennük az elliptikus tagmondatok szerkezete a természetes nyelvhasználatban érvényes szabályokat mutatja. Ez a megállapítás egyként vonatkozik a szó szerinti értelemben érthető versmondatokra és a metaforikus költői állítást tartalmazó versmondatokra. Az igei állítmány az elliptikus tagmondatokban az ismétlés elkerülése miatt, szükségszerűen marad el. Ezek az elliptikus mondatok lehetnek balról határolt elliptikus tagmondatok, melyekben a bázis mondat igéje ismétlődik „csendes” lexikai elemként ugyanazzal a grammatikai szervezettséggel (szám, ragozás), vagy grammatikai szervezettségében változást mutatva fel.

„Két fehér súly figyeli egymást, két hófehér és vaksötét súly.” /---/ (Kettő)

A metaforikus állítást tartalmazó összetett versmondat bázis tagmondata és elliptikus tagmondata szintaktikailag teljesen párhuzamosak, az elliptikus tagmondat a bázismondat alanyát s az azt minősítő melléknévi állítást értelmezi, fókuszálva a melléknévi állításokat a túlzást, a nyomatékosítást megvalósító minősítésekkel (hófehér, vaksötét), melyek egymással ellentétpárt is alkotnak az ismétlődő alanyra, a súly főnévre vonatkozóan. A hiányzó igei + névmási tárgyi állítmányi rész változatlan alakban ismétlődik az elliptikus visszautaló tagmondatban. Az elliptikus mondatszerkesztés a költői mondatban az alany, a súly főnév fonológiai és szemantikai kiemelését valósítja meg, erősíti központi fókuszált helyzetét, hangsúlyozza összetett jelentését, melyet az egymással ellentétpárt alkotó expresszív melléknevek és az elhagyott metaforikus igei állítás egyként hitelesít. Az alanyi szerkezet fonológiai és szemantikai hangsúlyozása a költői nyelvi állítás feszültségértékét növeli. Pilinszky János költői nyelvében alig néhány ilyen balról határolt tiszta visszautaló ellipszissel találkozhatunk, s hasonlóan kisszámú a grammatikai szervezettségében változást mutató ige elhagyása is. „a homlokod mögött csak pőre sikoltás maradt vigasznak, semmi több!” /---/ /---/ /---/ (Gyász) Az elliptikus tagmondat alanyi helyzetben levő tagadószava és határozószava a bázis tagmondat alanyára utal vissza, azt értelmezve; a hiányzó igei állítmány a bázismondat igei állítmányának a tagadó alakú ismétlése („nem maradt”). Az elliptikus tagmondatban elhagyott tagadó állítás azonban szintaktikailag párhuzamos struktúrát feltételez a bázismondattal, visszautalva a bázismondat határozói szerkezetére is: semmi több (nem maradt / a homlokod mögött / vigasznak)”. A tagadószóból és határozószóból összetevődő alanya az elliptikus tagmondatnak a bázismondat alanyi névszói szerkezetét (csak pőre sikoltás) értelmezi, nyomatékosítva az expresszív metaforikus állítást, véglegessé és kizárólagossá téve azt, amit az elliptikus tagmondat felkiáltó jellege is megerősít. 

Pilinszky János költői nyelvében az előre mutató ellipszis lehetséges, ám költői nyelvére nem jellemző grammatikai alakzat. „Két szemem, /---/ két szem pattog: az üdvösségem.” (Kráter) Az előre vetett elliptikus tagmondat alanyi helyzetű fókuszált főnévi szerkezete ismétlődik a bázismondatban. Itt nem elemzem a bázismondat igéjének metaforikus jelentésvonatkozását, miként a bázismondatot követő puszta főnévi megnevezést sem, mely Pilinszky János költői nyelvében rendkívül jellemző hiányos grammatikai alakzat.

Gyakoribb Pilinszky János költői nyelvében a közrefogott ellipszis, a szintaktikai struktúrájukban legtöbbször párhuzamos, két vagy több tagmondatból álló, mellérendelő összetett versmondatokban. „Itt állt a szék, és ott az ágy.” /---/ (A tett után A bázismondat igéje az ismétlés redundanciájának a kiküszöbölése miatt hiányzik az elliptikus tagmondatban, mely nemcsak a kihagyott igei állítmány helyével, hanem egész szintaktikai szerkezetével visszautal a bázismondatra. Az elliptikus tagmondat szintaktikai struktúrája nem egyszerűen párhuzamos a bázismondat szintaktikai struktúrájával, hanem ismétlése annak, azzal, hogy az új elemek közül a határozószó (ott) ellentétet is alkot a bázismondat határozószavával (itt). Ebben az ellentétben a költői állítás beszédszerűsége, elbeszélő és bemutató jellege jut kifejezésre. A bázismondatot Pilinszky költői nyelvében több mellérendelő elliptikus tagmondat is követheti. Mindegyikben közrefogott ellipszissel állunk szemben, melyek külön-külön az első tagmondatra utalnak vissza az ismétlés okozta redundancia elkerülése miatt kihagyott igei állítmánnyal és a bázismondattal párhuzamos szintaktikai struktúrájukkal. „A kisfiú áll középen, jobbra tőle a lány, balra az öregasszony.”

A bázismondat szintaktikai struktúrája kiemeli a mondatkezdő és alanyi helyzetben levő főnevet, s az elliptikus tagmondatokban az alanyi helyzetű főnevek tükörfókusszal hangsúlyozódnak. A bázismondatban a „kisfiú” főnévi alany rematikus elemként értelmezhető, míg a „középen” helyhatározó témaként. Ez az értelmezési lehetőség az elliptikus tagmondatokban is megőrződik, a „lány”, illetve az „öregasszony” alanyi helyzetben levő főnevek tudatosulhatnak rémaként, míg a helyhatározószavak az állítások témáit jelölik. Ez a téma szerkezet a „Magam talán középre állok” (Végkifejlet) jézusi szituációját idézi fel, Jézus kereszthalálának a témája tehát közvetlenül is felmerül a színpadra kiállított szereplők esetében. A mellérendelő bázismondat és az elliptikus tagmondatok mondattanilag olykor többféle szintaktikai struktúraként, különböző mondattagolással értelmezhetőek Pilinszky versmondataiban. „Előhívom a lehetetlent, egy ház áll rajta s egy bokor, egy néma, néma állat és /---/ egy nadrágszár a szürkületben.” /---/ (Alkohol)

A négy tagmondatként értelmezhető versmondat második, harmadik és negyedik tagmondata más mondattagolással értelmezhető lenne halmozott alanyú, mondattanilag hiánytalan szerkezetű bővített mondatként is. Megengedve ezt az értelmezési lehetőséget, akkor is tudatosítanunk kellene azonban, hogy a halmozott alanyú tagmondat szintaktikai struktúrájában négy igei-főnévi predikáció van, négy szintaktikailag teljes struktúra, melyeket külön vizsgálva, az első két szintaktikai struktúrát szemantikailag szorosabban összetartozónak tekinthetjük. Leírhatjuk kétalanyú egyszerű bővített mondatként: „egy ház és egy bokor áll rajta”.

A harmadik és a negyedik szintaktikailag teljes struktúrát azonban a lexikai elemek szemantikai összeférhetetlensége okán már nem írhatjuk le halmozott alanyú mondatként. Értelmezésem szerint négy kapcsolatos mellérendelő tagmondatból álló összetett mondattal állunk szemben, melyben az első két tagmondat mondattanilag sem hiányos, míg a harmadik és a negyedik tagmondat mondattanilag hiányos, szintaktikailag azonban nem. Az összetett versmondatban a második tagmondat a bázismondat, ehhez kötődik mellérendeléssel a két főnévi szerkezet, egy melléknévi + főnévi és egy főnévi + határozói szerkezet. Az elhagyott igei állítmány közvetlenül és grammatikailag változatlan alakban utal vissza közrefogott ellipszisként a bázismondat igéjére és határozószói bővítményére (áll rajta), miközben a negyedik elliptikus tagmondat főnévi + határozói nominális szerkezetének szemantikai interpretációja csupán az első tagmondat szemantikai interpretációjával egyeztetve lesz lehetséges. Közrefogott ellipszissel találkozunk két egymást követő versmondatban is, nem csak mellérendelő összetett mondatokban. „Az ízeltlábú nézi a napot. A tört, a gyűrt, a szaggatott /---/ a kereket, lángolót, mozdulatlant.” (Gótika)

A két versmondat szintaktikai struktúrája párhuzamos, azzal a különbséggel, hogy a második elliptikus versmondatban több alany (alanyi helyzetben levő három melléknév) és több tárgy van (három tárgyraggal ellátott melléknév). Ezek az alanyok és tárgyak azonban szemantikai interpretációjukkal közvetlenül vonatkoznak az első versmondat, a bázismondat melléknévi alanyára és főnévi tárgyára, őket értelmezve. A bázismondat igei állítmánya így lehet grammatikailag változatlan alakban a második versmondatban közrefogott ellipszis igei állítmánya is. A párhuzamos szintaktikai struktúrákban változhat az elhagyott ige grammatikai alakja, amennyiben az alanyok száma vagy személye változik. „kockagödörré alakúl a ház, drótsövénnyé /---/ a bútorok.” (Fölriadva)

Kellemes hetet kívánok!

~Domcsi

Kedves Olvasók!

Csigák és istenek

A MINDENSÉG KÉPMODELLJEI
NÁDAS PÉTER „EMLÉKIRATOK KÖNYVE" CÍMŰ MŰVÉBEN

„Az ember, amióta csak létezik,

látványul kínálkozik önmagának

Évezredek óta valóban nem is

szemlél mást, mint önmagát.
(Teilhard de Chardin)

A tükröt, a középkori szimbólumrendszer hívságokra utaló elemét, a barokk elő-
szeretettel alkalmazta az érzékek megcsalására. Csak úgy tűnt, mintha új teret nyitna,
s így „álajtónak" tekinthetjük. Pedig lehet valódi ajtó is, ha az önmagunkkal való szem-
besülés szimbólumaként bensőnk rejtett termeibe vezet. Az újkorban már legtöbbször
ilyen irányban keresendő e jelkép értelme. Remek példa erre Pilinszky János költészete. (pl. Felelet, Utószó, Ékszer c. versei). Nála - a barokkban betöltött esztétikai
szerepe után - újra etikai jelentősége vált dominánssá. E kategóriákkal még kevésbé
(hisz az előző megállapítások is csak leegyszerűsítve jelölik az uralkodó tendenciákat)
követhető úton jár a „klasszikus modernnek* is nevezett Goethe-Thomas Mann vonal
általam harmadik nagy alakjaként tisztelt Nádas Péter, akinek művészetében a tükröződés a legfontosabb szervező elem. Dolgozatomban ezt a motívumot, ennek sok-
szintű értelmezhetőségét igyekszem bemutatni az Emlékiratok könyvében, ezen a tükröződő „Nádas(-)tavon".

  ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═ ═

Minden képünk - az énkép és a világkép is - interpretációink, ítéleteink sorozatára épül. Semminek sincs egyetlen helyes, adekvát interpretációja. (Természetesen saját olvasatomat is csak az egyik lehetségesnek tekintem.) Ez persze nem azt jelenti,
hogy valamit bárhogy lehetne értelmezni.

  ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠ ◡ ◠

Nádas Péter szorosan kapcsolódik a hagyományokhoz. A regényben nem csak
hangulati és stíluselemekkel utal Proust mellett elsősorban Thomas Mannra, hanem az
egyik főszereplő alakjában Thomas Toenissenben meg is idézi.

Áldott advent vasárnapot kívánok!

Legyen szép hetetek!

- Fruzsi

Kedves Olvasók!

Latens, illetve kifejtetlen történetet alkotó komplex költői kép:
A latens, illetve kifejtetlen történetet alkotó komplex költői képben a költői kijelentések olyan tényállásokat fejeznek ki, melyek a történés síkján összefüggőek, legalábbis egy összefüggő történéssor irányába mutatnak. Valódi történetet nem hoznak létre, a történés-elmélet együttese mégis egy történet magját képezheti, vagyis a redukált vizualitású költői kijelentések mindig tartalmaznak narratív elemeket is. A narratív elemeket is tartalmazó költői kijelentések a komplex költői képben személyes közlésekkel vagy reflexív közlésekkel kombinálódhatnak, ám ahhoz, hogy komplex költői képről beszélhessünk, a narratív és a képi elemeket egyetlen költői kijelentésben vegyítő közlésalakzat dominanciája szükséges. Pilinszky költészetében viszonylag ritkán előforduló stilisztikai alakzat ez, ha azonban komplex költői képeiről beszélünk, épp egyediessége, nemkülönben magas
esztétikai hírértéke miatt nem feledkezhetünk meg tárgyalásáról. Példaként a Szálkák kötet Juttának címzett Január alcímű versét idézem:

A tél növekszik.
Egy magányos farkas jött le a faluba.
Reszket előtted.
Mise ez.
Utolsó áldozás.

Az ötsoros vers öt versmondatból áll, ahol minden versmondat verssorhatárt jelöl. Az öt versmondatot öt költői kijelentésnek tekintem, melyeket azért nem nevezgetünk izoláltaknak, mert az első három költői kijelentés egy történés-sort alkot, míg a két utolsó költői kijelentés a történés-sor értelmezését, illetve értékelését vállalja, mégpedig oly módon, hogy redukált vizualitású kijelentéseket alkot. Az első költői kijelentés jelen idejű ténymegállapítás, mely az évszak meghatározáson túl egy sajátosan megszemélyesítő közlés is, melyben az évszak meghatározó kifejezés („tél") a hidegség s mindaz, ami az évszakra jellemző, összefoglalásaként hat,
s mint ilyen lesz a megszemélyesítés („növekszik") alanyává. A költői kijelentés a második költői kijelentésben megfogalmazott történés bevetéséül szolgálhat, amelyben csupa új elemek jelennek meg, s amely voltaképpen
a történet magvát alkotja. Mindkét közlés szó szerinti értelemben érthető, miként a harmadik költői kimentés is, mely egy szokatlan tényállást fejez ki, egyben a történet „kiteljesedését" is szolgálva. Amíg a második költői kijelentésben megfogalmazott történés nem szorul külön értelmezésre, addig ez utóbbi igen, még akkor is, ha a tapasztalat igazolhatja, hogy a kinézett farkas, különösképp, ha magányos, nem támadja meg az embert. Ez a „reszketés" szokatlan, akkor is, ha megfelelhet a tapasztalati valóságnak. Magunk is érzékeljük a történet értékelésének az igényét, oly csodálatos az, jóllehet oly egyszerű, hogy alig elmondható. Az utóbbi két költői kijelentésben megfogalmazott túlzások, melyek az egyházi szertartásokat, rituálékat vetítik rá a történetre, épp ezért pszichológiailag indokoltak, elfogadjuk azokat. A komplex költői kép nem hullik szét, inkább újraértékelődik általuk a történet, s a maga kifejtetlenségében az önmagán túlmutató egyszeri nagyszerűség
példázataként hat.

Forrás: http://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/16266/1/tiszataj_1996_008_045-056.pdfvégét

Jó hétvégét kívánok!

~Viki

Kedves Olvasók!

Az első két, többes szám harmadik személyben fogalmazó s valamilyen tájélményt, illetve természeti képet hitelesítő költői kijelentés után a váratlanság erejével hat az egyes szám második személyben fogalmazó költői kijelentés, mely éles ellentétet alkot az eddigi költői kijelentésekkel. A „homok", az „éjjelek" természeti képei után egy belső teret („folyosó") nevez meg, s a lakatlanság és a kihaltság szenvedtető tér- és időélménye után az emberről, a megnevezetlen társról szól, aki elmulasztott valamit, történetesen egy olyan emberi szokást jelölő profán cselekedetet, mint eloltani a villanyt. A költői kijelentés egyben személyes közlés is, mely azonban a beszélőtől független tényállást fogalmaz meg. Személyessé a megszólítás teszi. Az utolsó költői kijelentés személyes közlés, mégpedig a beszélő én léthelyzetét illetően sorsdöntőén fontos, tragédiát előrejelző, azt megállapítás értékűen közlő jelen idejű állítás, mely az őt megelőző múlt idejű költői kijelentéssel akárha ok-okozati viszonyban állna, jóllehet az összefüggést az olvasásnak ezen a szintjén nem értjük, nem érthetjük, minthogy nincs olyan kifejezés az állításokban, mely erre rámutatna. Az eddigi elemzésben a költői kijelentések egymástól való függetlenségét, izoláltságát mutattam meg. Ám, ha nem is nagy számban, de kimutathatók azok az elemek is, amelyek az összetartozást lehetővé teszik. Ez elsősorban az éjszaka időélménye, melyre az első költői kijelentés megszemélyesítése is utalhat, valamint az „égve hagyott villany" jelentésvonatkozásai is. Felőle olvasva a költői kijelentéseket érzékelhetjük, hogy azok mindegyikében valamilyen szokatlan, negatív előjelű történés alkotja a tényállást: 1. A „szegek ... a homokban" tényállás értelmezési kísérletekor előbb-utóbb a Jézust a keresztfára feszítő szegekre is gondolunk, anélkül természetesen, hogy a költői kijelentést közvetlenül Jézusra vonatkoztatnánk. 2. A második költői kijelentésben nemcsak az „ázó éjjelek" hidegség és kihaltság képzetei, hanem a „plakát" kifejezésben az elidegenült, harsány híradás jelentésvonatkozásai is latens tragédiát sejtethetnek, miként a harmadik költői kijelentésben megfogalmazott hiányérzet is a másik, a társ magatartásával kapcsolatban. Bármennyire is profán mulasztásról van szó, költői szövegként a végleges elhibázottság jelentésvonatkozásaival telítődik, illetve jellé válik, mely az áldozat kijelölésére szolgál. Amikor a költői kijelentések együvé tartozását igyekszem bizonyítani, nem teszek mást, mint jelzem, a kompozíció hierarchikus szerveződésként is érvényesül, hangsúlyozom azonban, hogy a hierarchikus kompozíció jellegzetességéhez meghatározó módon tartozik a tény, hogy a költői kijelentések mind e kimutatható összefüggések ellenére izoláltak és izoláltságukban (is) hatnak. Minden költői kijelentés után tudatosan kitartott szünetjel következik, minden költői kijelentés önmagában lezárt tényállást fogalmaz meg. Ahhoz, hogy a komplex költői képként illetve versként olvassuk a négy sort, természetesen elengedhetetlen, hogy az izolált költői kijelentések szöveggé szerveződjenek, ám a szöveggé szerveződés feltételei közé tartozik ez esetben az is, hogy a költői kijelentéseket egymást erősítő, párhuzamos állításokként olvassuk, melyekben a rész-témák együtt alkotnak egy téma-komplexet. így közelítve meg a verset, nem nehéz érzékelnünk, hogy a komplex költői képben minden költői állítás egyenrangúan vesz részt a maga képi hozadékával, - még az utolsó költői kijelentés is, mely ugyan személyes közlés, de sűrített drámaiságával, választékos kifejezésmódjával a befogadói képzelet (képi és gondolati) kiegészítésére apellál. A vers paradoxona, hogy a zárt komplex költői kép az utolsó költői kijelentés kifejtetlen drámaisága által nyitottá lesz, a többes szám harmadik személyben beemelődnek a névtelen gyilkosok, akikről semmit sem tudunk, miként a halálnemről sem.

További kellemes hetet kívánok!

Forrás: http://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/16266/1/tiszataj_1996_008_045-056.pdf

~Domcsi

Szép estét Kedves Olvasók!

A négysoros vers egyetlen négy tagmondatból álló összetett mondat, minden
tagmondata verssorhatárt jelöl. A versmondat minden tagmondatát integrális költői
kijelentésnek tekintem, melyek egymáshoz látszólag lazán kapcsolódnak (mellérendeléssel), ám amelyek egy fokozatosan felépülő gondolatsor hierarchikus nyelvi kompozíciójának a megvalósítói. Négy integrális költői kijelentésnek tekintve a négy tagmondatot azt is állítom, hogy a négy költői kijelentés összefüggését értelmezve a befogadói
tudat négy síkváltást is érzékel. A síkváltás alatt immár egyértelműen nem a metaforikus
folyamatok megértésekor bekövetkező síkváltásokra kell gondolnunk (megnevezett
fogalom - metaforikus behelyettesítés), hanem arra a tudati erőfeszítésre, amellyel,
Miként az előbb elemzett komplex költői képben is, a jelentésükben széthúzó irány-vételű költői kijelentéseket egyrészt behatároljuk, másrészt összefüggésüket érzékeljük. A négy költői kijelentés közötti összetartozást a befogadás első szintjén az biztosítja, hogy az egyes költői kijelentésekben megfogalmazott állítások egy kifejtetlen
látvány részeiként tudatosulnak. A költői kijelentéseknek nem célja a látvány körülhatárolása, még kevésbé a leírás, ám a költői kijelentések egyes elemei s az elemek összefüggése egy közös jelentésmezőben óhatatlanul felidéznek egy mozaikszerű természeti
képet: „tengerpart", „nap" és „árnyék" - benne a pihenő emberre, illetve az emberi érzelemre történő utalással. Emellett Pilinszky költői kijelentéseire.
A tárgyias megfigyelés eredményének a redukcióiként hatnak, megfigyeléseket rögzítő
kijelentésekként tehát, még akkor is, ha merőben a szubjektív képzelet/tudat eredményei. Ebből következően egy igen sajátos hatásukról, pontosabb megnevezés híján, re-
dukált vizualitásukról kell beszélni. Az elemzett komplex költői kép első költői kijelentésében a „tengerpart" és a »tenger" látványa jelenik meg, mégpedig a tengert pillanatnyi mozgásában felidézve
C.kifekszik"), a „tengerpart" és a „tenger" találkozása. A második költői kijelentésben a »világ végén" szintagma látszólag lerombolja ezt a vizualitást, illetve megállítja a kibontakozó látvány egyértelműségét, hiszen a megidézett „szerelmem", szó szerint értve
a költői kijelentést, nem a „tengerparton" „pihen", hanem valamely eldöntetlen, távoli,
Már-már elérhetetlen helyen. Ha azonban a tengerpartra vonatkozó első költői kijelentésre gondolunk, a tengerpart elemi meghatározatlanságára, fennáll a lehetőség, hogy
a ,,világ végén" kifejezést e meghatározatlan „tengerpartra" vetítve, annak minősítése-
kent olvassuk. Erre ösztönözhet bennünket a rokonértelmű igék („kifekszik", „pihen")
használata is. A hely-meghatározás végső eldönthetetlensége ugyanakkor a költői ki-
mentésnek mélyebb értelmét igazolja, erősíti. A két költői kijelentést két párhuzamos
állításként is olvashatjuk, melyek egymással hasonlítható, de közvetlenül össze nem
illő léthelyzetet, létminőséget jelölnek: a partra elérő hullámok s a valahol messze
nyugvó/megnyugvó szerelemérzés pillanatnyi nyugalmi állapotát, hiszen a „pihen
a szerelmem" állítás egyszerre jelentheti a szeretett személyt s a költői énnek a szerelem-érzését, mely céltalanul létezik, nem töltheti be szerepét a költői én létében, magatartásában. így értelmezve a második költői kijelentést, a kibontakozó látvány helyett
a felmutatott kép és a személyes közlés összefonódottságát érzékeljük, amikor is a személyes közlés eldöntetlenül ugyan, de mégis része a látványnak, s nem a látványt követő, általa kiváltott szubjektív reflexió vagy vallomás.

    ..............................................................................................................................................

A harmadik költői kijelentésben a látványt kiegészítő és a személyes közlés még
közelebb kerülnek egymáshoz, egyetlen állítást alkotnak. A „távoli nap vakít" és a „vakít a szívem" közlések egyetlen költői kijelentésbe szervezésével (hasonlat + megszemélyesítés) a meghatározatlan „tengerpart", a szólásértékű beláthatatlan messzeséget
jelentő „világ vége" fölött világító, „vakító nap" s a céltalanságával megbékülő szerelem-
érzés („szerelmem", „szívem") alkot egymással képi-gondolati egységet. Az utolsó költői állításban a hasonló (képi elemek) és
a hasonlított (személyes közlések) közti összetartozás még szorosabb, egyetlen kifejezésbe összpontosul: „árnyéka vagyunk". Sem a szerelemérzésnek, sem a szívnek nem
lehet árnyéka, egyedül a nap vethet árnyékot. Szó szerint értelmezve a kijelentést egy-
értelműen meg nem nevezhető, milyen árnyékra gondolhatunk itt, akkor is, ha a költői képben jelen van az árnyékot teremthető nap. A metaforikus kifejezés („árnyéka")
tehát nem önkényesen került a költői kijelentésbe. A nyelvtani megszerkesztettségre
figyelve az „árnyék" metafora közvetlenül a szívhez, a „napként vakító szívhez" tartozik, mégpedig ahhoz a szívhez, mely egyes szám első személyű s birtokos raggal el-
látott, tehát a beszélő énre utal, az utolsó költői kijelentésben viszont mi „valamennyien", tehát a beszélő én is, ennek a „szívnek" az „árnyéka" vagyunk. A metafora
értelmezését nehezíti, hogy az árnyék kifejezéshez egymásnak ellentmondó figuratív
jelentések társulnak a képes szóhasználatban.

A komplex költői kép hermetizmusát említettem. A hermetizmus tökéletes zártságot, hozzáférhetetlenséget jelent, s ezt a zártságot az ugyan többféleképpen értelmezhető, ám az értelmezések egymást kiegészítő költői képében a látványnak és a gondolatiságnak a tömbszerű egysége, kristályszerkezete valósítja meg. Pilinszky igen sok versében találkozunk szimbolikus gondolkodásmóddal, ebben a versében azonban nem
a szimbolikus gondolkodásmód valósítja meg a kép és a gondolat egységét, hanem a költői kijelentések zárt kapcsolódásrendje.

Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet

Minthogy a verset négy izolált költői kijelentésből álló egységnek tekintem,
előbb külön elemzem az egyes költői kijelentéseket, s csak azután kísérlem meg hierarchikus kompozíciót alkotó együvé tartozásuk elemzését, s értelmezem, hogy miért tartom a verset komplex költői képnek. Minthogy az éjszaka nem ázhat, csupán az
éjszakában ázhat valaki vagy valami, a jelzői prédikációt tárgyiasításnak tartom,
* ..magányos éjszakák" jelzős szerkezetet pedig megszemélyesítésnek, melyet a költői
kijelentés ilyenformán ugyan nem tartalmaz, ám a „magányban ázó éjjelek" jelentése
vagy erre utal, vagy közvetlenül az éjszakai tér kihaltságára.

Forrás: http://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/16266/1/tiszataj_1996_008_045-056.pdf

Ez a blogbejegyzés elég hosszúra sikeredett, de remélem így is élvezhető!

További csodás hetet kívánok!

- Fruzsi

Kedves Olvasók!

2. Ez a magas feszültségértékű metaforikus megnevezés birtokos jelzői szerkezetet alkot a „pillanat" főnévvel, a „pillanat" birtokaként, illetőleg részeként jut jelentéshez a metaforikus költői állításban, s mint ilyen a „pillanat" időfogalomnak a metaforikusminősítésére vállalkozik. Az ellentétes előjelű jelentéssel bíró főnevek a „pillanat" sajátos meghatározására szolgálnak mind a halálra asszociáltató, mind a hatalmi jelképreutaló vonatkozásaikban. Az idő metaforikus minősítése egy gondolatilag összetett és ambivalens időfogalmat jelez. 3. egy újabb metaforikus reláció jelölésével az emberi arccal is kapcsolatba hoz. Az „arc" a „trónuson" van, amely állításban a „trónuson" kifejezést csak metaforakéntfoghatjuk fel az időfogalom egyik jellemzőjeként. Az idő lesz az, amely a hatalom jelével kitüntetve ugyan, de végrehajtja (halálos) ítéletét az „arc" felett, mely „még ott" van.Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a költői állítás egyik lehetséges értelmezése az öregedés, melynek ilyen megrázóan érzékletesmegfogalmazását mindenkori költészetünkben is csak elvétve találhatjuk. 4. A második költői állítás ugyancsak összetett metaforikus prédikáció, mégpedig a világról való nyelvi és nem nyelvi tapasztalattal szintén nem értelmezhető metaforikus állítás, miszerint elsőként a „mártott" múltidejű melléknévi igenevet kell átértelmeznünk ahhoz, hogy a „nyakszirt" és a „szikla" kifejezések között tételezett metaforikus kapcsolat értelmezhető legyen. Olvasatom szerint a szoborszerű nyak fogalomköre húzódhat meg e metaforikus költői állítás hátterében, amelynek kialakításábana „szikla" és a „szírt" rokonértelmű szavak is részt vállalhattak.5. A harmadik költői állítás egy értékelést kifejező jelzős szerkezet. 6. Miként a negyedik is, ez utóbbi azonban magyarázatra szorul. Az első három állítás alanya az emberi test egy-egy része, itt viszont az emberre magára történik utalása „jelenléted" kifejezés által, mely egyben szintetikusan visszautal a felsorolt emberi testrészekre is. Ugyanakkor értelmezésre szorul a jelzős szerkezet önmagában is, hiszen „jelenlét" mint olyan nem lehet „pórusos". „Pórusos" csak az anyag lehet, adott esetbenaz emberi bőrfelület. A jelzős szerkezetet Pilinszky költészetéből érthetjük, a „pórusaitlátni" közelség élményére, közelség meghatározására gondolva, melyről itt is szó vanA komplex költői kép két leghangsúlyosabb lexikai eleme a „pillanat" és a „jelenléted", vagyis az első és az utolsó szó. A „pillanat" időegysége alatt nehezen megragadható, a „pillanat" rövidsége, múlékonysága stb. jellemzőinél fogva veszélyeztetett,s ugyanakkor a metaforikus állításokban felmutatott, megvalósított jelenlét a költői kép témájaként tudatosul, mely az egyes költői állítások összetartozását biztosítja.
Pilinszky komplex költői képeinek többségét azonban nem a metaforikus állítások alkotják, illetőleg azok dominanciája helyett a 'költői kijelentések' mint a Pilinszky költői nyelvére jellemző sajátos stílusalakzatok jutnak meghatározó szerephez egy-egy szorosan összefüggő, komplex képet alkotó költői nyelvi alakzat létrehozásában, melyek esetenként metaforikus prédikációkkal, hasonlattal, paradoxális állítással, reflexióval, valamint vallomásos jellegű közléssel kombinálódnak. A 'költői kijelentés' stílusalakzat értelmezése Pilinszky költészetében külön tanulmányt igényel. A 'költői kijelentés' olyan költői állítás, mely nem leíró jellegű s nem is reflexió, azaz valamely tényállásnak az értelmezése, hanem tényállás megállapítása, valamilyen tényállás kijelölése, közlése. A 'költői kijelentést' ugyanakkor meg kell különböztetni a vallomásos jellegű költői közlésektől is, a 'költői kijelentés' sohasem vallomás, hanem a világról, a létről tett kijelentés, mely Pilinszky szemléletmódját képviselve dramatizált formában jeleníti a létezés, a létjelenség, a létszituáció milyenségét. Aszerint, hogy a 'költői kijelentések' milyen dramatizált formát hoznak létre, megkülönböztetek 1. komplex költői képeket, melyekben a 'költői kijelentések' latens, illetve kifejtetlen képi leírásokat alkotnak; 2. kompíex költői képeket, melyek egy léthelyzet egzisztenciális vonatkozásait izolált 'költői kijelentések' sorával dramatizálják; 3. komplex költői képeket, melyekben a 'költői kijelentések' latens, illetve kifejtetlen történetet eredményeznek. Latens, illetve kifejtetlen képi leírást alkotó komplex költői kép: A latens, illetve kifejtetlen képi leírást alkotó komplex költői képek közös jellemzője, hogy a nem leíró jellegű költői kijelentések az egzisztenciális vonatkozású közlések közvetlen megfogalmazása helyett, illetve mellett, minthogy ilyenekkel is kombinálódhatnak, valamilyen térélményt, valamely látványnak az elemeit használják fel egy léthelyzet tényállásainak a megfogalmazására. E komplex költői képek eltérhetnek egymástól abban, ahogy valamilyen térélmény elemei, illetve a látvánnyá összeálló elemek jelentéshez jutnak. Ez történhet személytelen közlések formájában, melyekben a látvány elemeinek a puszta felsorolása dominál, s történhet összefüggő állítások formájában, melyek a személyes léthelyzet jelölését látványmeghatározó elemekkel kombinálják. A személytelen közlésekből fölépülő latens, illetve kifejtetlen képi leírásra a Végkifejlet kötet Ki és kit? című verséből idézek egy komplex költői képet:

Léptek a fűben, a sötétben,
aztán egy székláb és egy ágy
a törvénytelen ragyogásban.
Akár egy kivilágított
vesztőbely, leszorított tarkó,
oly szép és idegen a látvány.

Az idézet komplex költői kép jellemzője, hogy a költői kijelentések lazán kapcsolódnak egymáshoz, s minősítésük helyett a költői kijelentések mintegy leltárszerűen számba veszik, felsorolják azokat az elemeket, melyek részt kérnek a látványban, illetve amelyek a látvány jelentéses elemeiként tudatosulnak. Az elemek kijelölése merőben szubjektív, a költői kijelentések nem igazodnak semmilyen külső tapasztalati rendszerhez, nem leíró jellegűek, inkább a montázsoló eljárásra emlékeztetnek, amennyiben a költői képet a tapasztalati valósággal is szembesíteni akarjuk. A merőben önkényesen kiválogatott elemek mégis egy kép elemeiként tudatosulnak, mégpedig egy hierarchikusan megszervezett kép elemeiként, melyben az első versszak, illetve versmondat felsorolásait a második versszak, illetve versmondat felsorolásai és egyben kepi elemei értelmezik.
Tudatában vagyok annak, hogy megfogalmazásom mind irodalomelméleti , mind nyelvészeti szempontból pontatlannak és hiányosnak minősül. Ahhoz, hogy valamennyire is pontosíthassam megállapításom, először is azt kell eldönteni, milyen/mekkora nyelvi-nyelvtani egységet tekinthetünk integrális költői kijelentésnek. Talán nem kell külön érvelni amellett, hogy egy tagmondat már integrális költői kijelentés lehet, különösképp vonatkozik ez Pilinszky elliptikus szerkesztésű, mellérendelő összetett mondataiban a tagmondatviszonyokra. Az idézett komplex költői képet én két szintes hierarchikus kompozíciónak látom, melyben az első szintet az első versmondat két tagmondata s a közöttük kialakuló nem nyelvtani, hanem jelentésbeli kapcsolat alkotja, s a  síkváltást az egymás közelségébe hozott, ám egymással össze nem függő költői állítások váltják ki. Amikor a két kijelentés között tudatunk kapcsolatot teremt, akkor lényegében arról van szó, hogy érzékeli és elfogadja, miszerint a költői kijelentések tartalmazta ténymegállapítások egy merőben önkényes, szubjektív látásmódot igazolva ugyan, de egy összefüggő látvány elemei lehetnek, ahol a látvány s a látvány elemeinek a kifejtetlensége a szelektáló és reduktív költői látásmódból tudatosan következik. A költői képnek erre az első szintjére épül rá újabb síkváltásként a második versmondat hasonlítása a maga két költői kijelentésével, melyek egyrészt olyan új képi elemeket emelnek be ténymegállapításként, melyek jelentésvonatkozásaikban teljesen eltérnek az első versmondat költői kijelentéseinek a ténymegállapításaitól , másrészt, a költői kijelentések összefüggésrendjének az értelmezését és értékelését adják .
A komplex költői kép befogadásakor csak kérdezhetjük, miért épp ezek az elemek lettek a látvány alkotóelemei, mint ahogy semmilyen valóságtapasztalat nem segít bennünket a hasonlatban a hasonlított (első versmondat) és a hasonló (második versmondat első tagmondata) közös tulajdonságjegyet hordozó tertium comparationis-ának
a felderítésében sem. A hierarchikusan megszervezett költői nyelvi kompozícióban a látvány nemcsak merőben önkényes és szubjektív, hanem a tapasztalati valósággal való viszonylatában szervetlen is; ami egybetartja a látvány elemeit, s ami a hasonlítást értelmezhetővé teszi, csupán annyi, hogy a kép minden eleme az emberi világ része, közvetlenül és közvetve visszautal az emberre. A látvány szervetlensége olvasatomban a kép nyitottságát valósítja meg, s az emberi létnek költői szemléletet hordozó egyetemes determinista felfogását hitelesíti: az emberi lét bármely alkotóelemét ragadjuk ki, „törvénytelen ragyogásában" a „vesztőhely", a halál szituációját idézi meg. A latens, illetve kifejtetlen képi leírást alkotó komplex költői képek másik alakváltozatában a kifejtetlen és személytelen költői kijelentések felsorolása helyett a látvány meghatározó elemek a személyes léthelyzetet jelölő kijelentésekkel kombinálódnak, akár egymást követő, egymással összefüggő kijelentésekben, akár egyetlen költői
kijelentésben is. E költői képekre jellemző a magasabb fokú szervezettség. 
Példaként a Harmadnapon kötet egy négysorosát, A tengerpartra című versét idézem:

A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szívem,
árnyéka vagyunk valamennyien.

Forrás: tiszataj_1996_008_045-056.pdf (u-szeged.hu)

Szép hetet kívánok nektek!

∼Viki

Kedves Olvasók!

A 'komplex kép' fogalmát a magyar irodalomelméleti szakirodalomban Hankiss Elemér vezette be József Attila komplex képei című tanulmányában. Hankiss a „többszörös metaforákat és más stilisztikai alakzatokkal kombinált metaforákat" tekinti a komplex képet alkotó síkváltások hordozóinak. Meghatározását lényegében elfogadom azzal, hogy nála jóval nagyobb szerepet tulajdonítok az általa elemzett komplex költői képekben háttérbe szóróit „más stilisztikai alakzatoknak", vagyis komplex képnek tartok olyan közléssort is, melyben a metaforikus közlésmód nem dominál, illetve amelyben a síkváltás hordozói nem a metaforák. Ha nem így tennék, Pilinszky komplex költői képeit a legtöbb esetben nem tudnám jellemezni, illetőleg nem tudnám őket komplex képekként megközelíteni, jóllehet a többszörös metaforákból illetve kombinált metaforákból álló József Attila-i komplex képektől való különbözésük egy más, József Attila költészete utáni poétikai alapállásról tanúskodik. Amikor tehát a József Attila komplex képeitől nyelvi minőségeiben és megszervezettségében igencsak különböző komplex nyelvi alakulatokat is komplex képekként tárgyalom, akkor semmiképpen sem Hankissal folytatok latens vitát, hanem az általa megfogalmazott elméleti felismeréseket igyekszem egy új, az általa elemzett poétikától eltérő költői nyelvben újragondolni. Nem jelenti ez azt, hogy Pilinszky költői nyelvében, különösen úgynevezett első és második költői korszakában, nem találunk szép számmal többszörös metaforából álló komplex költői képeket, melyekkel szintén foglalkozni kívánok, akkor is, ha a hangsúlyt azoknak a komplex költői képeknek az elemzésére helyezem. Érdekes módon azonban - s itt nem bizonyíthatóan - a metaforikus nyelvhasználatra épülő verseknek nem mindegyikében találkozunk komplex költői képekkel is, azaz olyan komplex metaforikus nyelvi képződményekkel, melyek homogenitásukkal hatnak, jutnak jelentéshez. Metaforikus komplex költői képekként elemezhetőek viszont a korábban vázlatosan már elemzett; Oszi vázlat és a Kánikula című versek versszaknyi egységei. Metaforikus komplex költői képekkel nemcsak Pilinszky korai köteteinek a verseiben találkozunk, hanem kései alkotói korszakában, a Szálkák s a Végkifejlet kötetek verseiben is, ha a képalkotásnak ezt a módját a kései kötetekben nem is tekinthetjük meghatározó jellegűnek. Először a Harmadnapon kötet Félmúlt című verséből idézek: Megérkezik és megmered, kiül a hamunéma falra: egyetlen óriás ütés a hold. Halálos csönd a magja. \ A négy verssornyi komplex költői kép homogenitását az állítások (versmondatok) közös anyaga, illetve vonatkozási tárgya adja, s ez a „hold". A komplex kép megértése s elemzése viszonylag egyszerű, legalábbis a formális eljárás, hiszen minden költői állítást a holdra vonatkoztatva kell értelmezni, s megállapítani a metaforikusság módját és értelmét. Minthogy a versmondatokat alkotó mindegyik állítás metaforikus, eltekintve egyetlen jelzői prédikációtól („óriás ütés"), ez állításokat kell számba venni ahhoz, hogy a komplex költői képet alkotó síkváltásokat tudatosíthassuk. 1. A „megérkezik" igei-állítmányi állítás megszemélyesítés, ám olyan megszemélyesítés, amely választékos szóhasználattal a laikus emberi tapasztalatot fogalmazza meg; 2. a „megmered" igei-állítmányi állítás szintén megszemélyesítés, mely a mozdulatlan hold helyzetét, állapotát nevezi meg. A két megszemélyesítésben a feltűnő hold látványa Pilinszky költői láttatásmódjára jellemző módon dinamikusan, történések soraként megnevezett. Ez a dinamikus ág fokozódik a következő 3. igei-állítmányi megszemélyesítésben („kiül"), mely ugyanakkor a holdsütést, a hold fényét kiegyenlíti magával a holddal, s e kiegyenlítődést komolyan kell vennünk. 4. A „hamunéma" jelző szinesztéziaként (különböző érzékelési síkok keveredése) fogható fel leghamarabb, illetőleg olyan nem lexikalizált jelzői szó összetételnek, amelyben a „hamu" főnév, mint a „néma" jelző minősítője, konnotációs rendszerében értelmezhető jelentésvonatkozásaival van jelen, s metaforikus kifejezésként a „néma" jelző jelentésének a nyomatékosítását, fokozását szolgálja. 5. A „hamunéma fal" jelzős szerkezet szintén szinesztéziaként értelmezhető, ugyanakkor paradoxális állításként is, hiszen a „fal" jelentéséből következik a hangtalanság. Ennek nyomatékosítása egyrészt a „fal" paradoxális minősítését szolgálja, másrészt, 6. a „falat" metonimikusan értelmezve, minthogy egyedül ő képviseli a költői képben a „földi" világ elemeit, 7. a „hamunéma" jelző s a „hamunéma fal" jelzős szerkezet a világ (e részletének) éjszakai csendjét és szürke tompultságát is kifejezi. 8. Míg az eddigi megszemélyesítések és metaforikus, illetőleg paradoxális jelzői prédikációk a világról való nyelvi és nem nyelvi tapasztalattal ellenőrizhetők voltak, addig a következő metaforikus állítás (kifejtett metafora) olyan tényállást fogalmaz meg („egyetlen óriás ütés a hold"), amely merőben a szubjektív költői látásmód eredménye, e, illetőleg csupán a költői képben lehet valósághitele, A költői kép értelmezője csak feltételezheti, hogy az „ütés a hold" állítás az esti sötétséget felváltó holdvilág Megvilágító erejével összefüggésbe hozható, ám tudatosítania kell azt is, hogy a metaforikus állításban kifejtett történés túlmutat e tapasztalaton. Ugyanakkor átgondolva az eddigi metaforikus állításokat, észlelhető lesz, hogy az a bizonyos dinamikusság, mely a hold jelenlétének a bevezető bemutatásában eluralkodott, itt már a drámai történés színezetét nyerte, melyet a drámai történés kifejtetlensége, tapasztalati úton való értelmezhetetlensége csak fokoz. 9. Az utolsó versmondat két metaforikus prédikációt tartalmaz, az egyszerűbb jelzői prédikációt, mellyel a mindennapi nyelvhasználatban is találkozunk, hírértéke ezért megkopottnak lenne tekinthető. 10. A jelzős szerkezet („halálos csönd") ugyanakkor egy kifejtett metafora részeként tudatosul. 11. A kifejtett metaforában a „magja" kifejezés a holdhoz való összetartozásában jut jelentéshez, ám eldöntetlen, hogy az „ütésben/ütés által kivirágzó hold" „magjáról" van-e szó, vagy a „kivirágzó ütés" „magjáról". A kifejezést mindenképpen metaforikusán kell értenünk. A komplex költői kép hírértéke a metaforikus megnevezések sorából következik, Melyek fokozatosan távolítják el érzékelésünket a tapasztalati világtól, s egy homályban hagyott drámai történést fogalmaznak meg, melynek feszültségértékét növeli egyetemessé tágítása is a hold éjszakai világában. Másik példám a Szálkák kötet Bűn és bűnhődés című verséből való, s némileg eltér az előbb elemzett komplex költői képtől, egyrészt abban, hogy a költői kép homogenitása itt nem a költői állítások egyetlen alanyra való vonatkozásából következik, másrészt, a Pilinszky költői nyelvét jellemezve sokat emlegetett dinamikusság helyett itt egy statikusnak mondható felépítéssel, bemutatással állunk szemben: A pillanat villanyszék trónusán még ott az arc, sziklába mártott nyakszirt, gyönyörű kéz - pórusos jelenléted. A költői kép egyetlen mondatból áll, melynek jellemzője a halmozott alany, amit a felsorolás eredményez. Az elemzést lehetővé tevően minden felsorolást külön állításnak tekintek, a költői kép eszerint négy költői állításból tevődik össze, s ezek közül. Az első költői állítás több metaforikus prédikációból áll, ezek közül először 1. a „villanyszék trónusán" metaforikus megnevezést kell értelmeznünk, melyet yan kifejtett metaforának tekinthetünk, melyben a metafora második eleme a megnevezett fogalom („villanyszék") képi behelyettesítése („trónusán"). A metaforikus Megnevezés feszültségértéke igen magas, hiszen két egymástól merőben különböző, Mar-már ellentétes jelentésű fogalmat kapcsol össze. Az egyértelműen negatív jelentésvonatkozású, a halálra, a halálos ítélet végrehajtására asszociáltató „villanyszék" és a királyi hatalom jelképe, a pozitív töltésű „trónus" kifejezések közé a metaforikus megnevezés egyenlőségjelet tételez, azonosításukat sugallja.

Forrás: tiszataj_1996_008_045-056.pdf (u-szeged.hu)

Kellemes hetet kívánok!

~Domcsi

Kedves Olvasók!

A mai blogbejegyzésben a Félmúlt c. verset elemezzük tovább!

A „sütő hold” kifejezés a Harbach 1944 című verset idézi meg, a nappal és az éjszaka metaforikus terhelhetősége azonban, amelyre többek között a Harbach 1944 adott okot, a Félmúlt című versben vonódik vissza. Az éjszakát már nem lehet egyértelműen a borzalmak idejének, a nappalt pedig a borzalmak végeszakadtával azonosítani, a két napszak együttes jelenléte, összekeveredése figyelhető meg: a sütő hold és villámló (fekete!) nap egyszerre van jelen a versben.

Ezáltal a „jó” és a „rossz” erkölcsi kategóriáinak érvénytelenítése, e fogalmak elhelyezhetetlenségének tapasztalata is megszólal a versben.

      °°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°

A bűntudat csöndjének tettenéréséhez a versben megjelenő szubjektumot kell megvizsgálni. A mágneses vihar az a közeg, amelyben a vers szubjektumának meg kell határoznia, össze kell rendeznie magát, amelyben el kell számolnia magával. Erre az elszámolásra utal a versben a tükör jelenléte. A jelölő változását ez esetben is tetten érhetjük: a mágneses vihar először fényes csenddé alakul, majd a tükör képében konkretizálódik. A „fényes csend” kifejezés utalhatna a transzcendencia jelenlétére, de a villámló nap fényeként is értelmeződhet, pozitív közegként való értelmezését a tükörhöz kapcsolódó negatív képzetek (üvegkoporsó) is ellehetetlenítik. A tükör szerepe kettős, egyrészről a megkettőződés által a személyiség integritásának elvesztését, az önazonosság megszűnését közvetítheti, másrészről a lelkiismerettel való elszámolást, a bűntudat érzését is magában foglalja.

Mivel a villámló fekete nap, mágneses vihar által keltett kozmikus zavarral áll szemben a fésülködés mint rendalkotási tevékenység, ezért a versben a rendalkotásnak és megértési kísérletnek az abszurditása és lehetetlensége hangsúlyozódik.   A rendalkotás lehetetlenségét, befejezhetetlenségét nyelvtani eszközökkel közvetíti a vers: a „fésülködöl” ige folyamatos aspektusban áll, és háromszor megismételve szerepel. A vers fontos mozzanata, hogy a szubjektum tükörképére, az üvegkoporsóhoz hasonlított tükörbe zártságára fókuszál, ezáltal emeli ki a szubjektum élőhalott voltát, kreatúraszerűségét.

          ----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tagadhatatlan, hogy Pilinszky vizsgált ciklusában a metaforikus versnyelv teljes felszámolását nem végzi el, s hogy kötött formában írott versei nagyrészt elmesélhető történettel rendelkeznek. De a háromféle viszonyulási mód vizsgálata annak bebizonyítását kívánta szolgálni, hogy Pilinszkynek az ötvenes években írott versei már számolnak a holokauszt kifejezésének (nyelvi) problémáival, s eltérő stratégiákat alakítanak ki az autentikus megszólalásmód érdekében. Azonban a ciklus egésze nem értelmezhető problémamentesen a holokauszt felől, a holokausztra emlékező versek nagy száma mellett olyan darabokkal is találkozhatunk, amelyek elsősorban nem a holokauszt-diskurzus felől hozzáférhetőek.

Ide tartoznak a Novemberi elízium, Négysoros, Egy arckép alá, Agonia christiana című versek.

A Nagyvárosi ikonoktól terjedő pályaszakaszt vizsgálva megállapíthatjuk, hogy Pilinszky vallásszemléletében beállt változás a holokauszttal kapcsolatba hozható versekre is hatással volt, problémátlanabbá vált bennük a holokauszt és a vallás kapcsolata, valamint eltávolodtak az áldozatokra való megemlékezéstől, elvontabb problémákat feszegettek. Itt kell említést tennünk Pilinszky KZ-oratóriumáról (1964, 1970) és a holokausztot tematizáló Ars poetica helyett (1970) című esszéjéről. Ugyan ezen szövegek Pilinszky holokauszt értelmezésének egésze szempontjából fontos művek, de az Egy KZ-láger falára című ciklus újraolvasása szempontjából nem kulcsfontosságúak. A Végkifejlet és a Kráter egyes versei azonban ismét szembenéznek a holokauszt esztétikai problémáival. A Költemény és az Auschwitz című verseket emelhetjük ki, amelyek az Egy KZ-láger falára című ciklus holokauszt verseinek harmadik csoportjával mutatnak rokonságot, de nyelvi megoldásaik radikálisságukat tekintve messze meghaladják azokat. Pilinszkynek e két vers esetében sikerült a holokauszt ábrázolásának esztétikai problémáit továbbgondolnia.

Forrás: http://arkadiafolyoirat.hu/index.php/2-a-holokauszt-tema-az-irodalomban/118-halalos-csond-a-magja-pilinszky-janos-egy-kz-lager-falara-cimu-ciklusanak-holokauszt-versei

További szép hétvégét kívánok! Vigyázzatok magatokra!

- Fruzsi

Kedves Olvasók!

A Félmúlt című versben a „hamunéma” szó indíthatja el az emlékezést, amely után egy elég szokatlan metafora áll: „egyetlen óriás ütés a hold. Halálos csönd a magja”. Egy cselekvés azonosítódik egy tárggyal. Egy olyan cselekvés (egyetlen óriás ütés), amely eredendően megérthetetlen (halálos csönd a magja). A Félmúlt tétje azonban már nem a holokauszt trópusok segítségével történő kifejezése, a vers nem magát a holokausztot próbálja megragadni, hanem olyan szavakat, kifejezéseket használ, amelyek „csupán” utalhatnak rá. Másképp mondva a Félmúlt című vers esetében a trópusok nem a holokauszt ábrázolás szolgálatában állnak; ahogyan a Szerelem sivatagában, úgy a Félmúltban is a metafora minden eleme szükséges ahhoz, hogy lehetséges utalásként működhessen, a hold, az „egyetlen óriás ütés” és a „halálos csönd” együtt juttathatják eszünkbe a holokausztot. Az e csoport verseiben található utalások sohasem direkten idézik fel a holokauszt egy-egy mozzanatát, hanem annak jelenlétét sejtetik. A versek úgy számolnak a kifejezés problémájával, hogy nem leírni, ábrázolni vagy definiálni akarnak, hanem pusztán az emlékezést kívánják szolgálni. Auschwitz kimondhatatlanságának esztétikai tapasztalata szólal meg e művekben, mely a holokauszt eseményének rendkívüliségéből és az irodalom természetéből; a mimézis lehetetlenségéből és elégtelenségéből eredeztethető.

Az ütéshez hasonlított hold lesz az események kiváltója, egyfajta viharkép előidézője, amelynek a vers szubjektumának megjelenésével mágneses viharrá válik. A jelölés elbizonytalanodása olvasható ki a jelölő változásából: sütő holdból villámló nappá, majd mágneses viharrá, végül pedig fényes csenddé alakul. A jelölő változtatása tudatos költői eszköze a Félmúltnak, hiszen azt a vers szisztematikusan alkalmazza, használata jól végigkövethető az egész művön.

A Félmúlt másik jellegzetessége a ciklus korábbi verseinek a motívumrendszer segítségével történő megidézése.

Kellemes hétvégét kívánok!

~Domcsi