Sziasztok! Ma hozom nektek a vers elemzésének folytatását.

A vers második részében tér vissza a Szerelem sivataga képe, de más formában; az Apokrifben már csupán égő ketrecek szerepelnek az égő kerubokhoz hasonlított, bezárt szárnyasok képe helyett. E változtatások által nem csak az eltárgyiasulás folyamatát érhetjük tetten, de az áldozattá válás transzcendentálása is megkérdőjeleződik. Közvetlenül az Apokrifnek a kommunikáció lehetetlenségét hirdető sorai előtt található a holokausztot megidéző kép, amelynek jelentőségét növeli, hogy a két részt formai eszközök (a rímelés, hangsúlyozás) kötik össze. Hiszen az összekötés révén a két esemény összetartozása, kapcsolata is hangsúlyossá válik, általa a vers azt is sugalmazza, hogy a kommunikációs blokknak a holokauszt eseménye az oka: „Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, / és mozdulatlan égő ketrecek. / Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet”. A kommunikáció lehetetlenségének felismerésével a korábban vátesz szerepét magára vevő lírai én elnémul, szemben az aláomló, „iszonyú terhű” toronnyal, amely hangot ad.

            E kifejezés és a kommunikáció ellehetetlenülésének tapasztalata a Bábel tornya történetét idézi meg. Ha a versben szereplő tornyot Bábel tornyaként képzeljük el, akkor a „hangokat ad egy torony teste” mondat a torony ledőlését, megsemmisülését jelenti. Ez esetben a kommunikáció-vesztés folyamatának képi szinten történő illusztrálásáról beszélhetünk csupán.  Azonban az Apokrif című vers kifejezése egészen mást jelent, ha nem a Bábel tornya történet kontextusában olvassuk a versrészletet, hanem elsősorban a lírai én kommunikációvesztésének tapasztalata felől. A lírai én többször is kifejezi a kommunikáció lehetetlenségét, elnémulását, de minden alkalommal hangsúlyozódik az ellehetetlenülő beszéd emberi volta.  A lírai én vallomása után szereplő torony lesz az, amelyik hangot ad az elnémult lírai énnek, ez a hang, melyen a lírai én megszólalhat azonban már nem emberi, hanem dehumanizált hang lesz. A torony iszonyú terhének aláomlását ekkor metaforikusan kell értenünk, a torony létének terhével való szembenézést jelentheti. A torony képének versbe emelésével nem csupán egy bibliai történet megidézése történik meg, de egyúttal annak elferdítése is: a bibliai időkbe beférkőzött a közelmúlt történelmi valósága, Bábel tornyához a krematóriumok tornyai.

            A holokauszt szempontjából a bibliai intertextusok dekonstruálása mellett a kommunikáció ellehetetlenülésének tematizálása is kiemelten fontos mozzanatai a versnek, ugyanis azok az írók szembesültek ezzel, akik tényleg szembe mertek nézni a holokauszt lényegével, akik át merték gondolni annak esztétikai tapasztalatait. 

A Félmúlt című vers több értelmező számára is komoly problémát okoz, nehezen megközelíthetőnek bizonyul. Elemzik ugyan a verset, de az értelmezés nehézséget jelent számukra. Tolcsvai Nagy Gábor kihagyja monográfiájából, Fülöp László pedig az „örökös magányban” élményi alaphelyzetéből született versként tekint rá, amely egyben „a magány- és halálélmény drámai megnyilatkozása, az élet- és világidegenség érzetének megszólalása. E homályosság, nehezen érthetőség feloldható, ha a verset a holokauszt kontextusában próbáljuk értelmezni. Ebből a szemszögből a Félmúlt olyan versnek bizonyul, amely magát a holokausztot nem, csupán a holokausztot övező csendeket jeleníti meg.

Heller Ágnes esszéjében emellett érvel: a holokausztot szerinte négyféle csönd veszi körül: a bűntudat csöndje, a szégyen hallgatása, az iszonyat némasága, és az értelmetlenség csöndje. Ebből a négyféle csöndből Pilinszky versében három jelenik meg: a bűntudat csöndje, az iszonyat némasága, valamint az értelmetlenség csöndje. A bűntudat csöndje véleménye szerint abban a tényben érhető tetten, hogy a világ néma maradt, míg a holokauszt megtörtént, az áldozatok csöndben haltak meg, megszakítva ezzel azt az emberiséggel egyidős jellemzőt, hogy az ellenség megölése mindig nyilvános cselekedet volt. Az iszonyat csöndjét a tehetetlenség csöndjéből eredezteti. A tehetetlenség abból fakad, hogy a holokauszt borzalmait nem lehet leírni. Azok a borzalmak, melyek leírhatók, mindig csak összehasonlítások, másolatai az eredetinek. A holokausztot viszont eredendő dolognak tartja, a végső iszonyat metaforájának keresztelve el azt, amelynek fokozására, tömörítésére, gazdagítására nincsenek költői eszközök. Az utolsó csend az értelmetlenség csendje. A holokauszt szerinte az abszolút értelmetlenség, sem megmagyarázni, sem megérteni nem lehet. Nem volt célja, és nem lehet integrálni a történelembe sem. 

További szép napot minden kedves olvasónknak!

∼Viki

Kedves Olvasóink!

Az Egy KZ-láger falára című vershez hasonlóan a Harmadnapon esetében is a nyelv, a beszédaktus által történhet meg a Jézussal való azonosításon keresztül az életre keltés aktusa. A vers egy lehetséges olvasatából következő prófétikus hozzáállás lesz az, ami a ciklus központi versében, az Apokrifban végérvényesen megkérdőjeleződik, és egészen a jelentés felszámolásának tematizálásához vezet.

 A Harmadnapon című kötet verseinek esetében azt kell tapasztalnunk, hogy a vallás javarészt problematikus voltában jelenik meg, nem tud igazán az evilági lét kérdéseire kielégítő választ adni, problémáira pedig nem szolgál mentségül, ráadásul a holokauszt eseményének megmagyarázására, jóvátételére is képtelennek bizonyul.

A következőkben egy harmadik fajta viszonyulási módot szeretnénk kimutatni a ciklus mindezidáig nem tárgyalt részében. A ciklusban előrehaladva a versek elveszítik történelmi konkrétságukat, a holokausztra való konkrét utalást nem tartalmaznak. Ám már Bori Imre is felfigyelt a versek azon tulajdonságára, hogy (főleg motívumaik által) megidézik azt a hat verset, amelyek konkrétabban a holokauszt tematikájával foglalkoznak. A versek közötti kapcsolat, a visszautalás az emlékezés eszközévé válik, s lehetővé teszi a verseknek a holokauszt felől történő olvasását.

Irwing Howe tanulmányában a holokauszt és a próza viszonyát elemezve hasonló következtetésre jut. A haláltáborok világát nem tartja regénybe illő témának, szerinte csak úgy lehet írni a holokausztról, ha a megsemmisítések implicit módon jelennek meg, mintegy annak árnyékában történik az elbeszélés. 

Pilinszky e versei – utalásaik révén – a holokauszt árnyékából beszélnek hozzánk, de fenntartják a más nézőpontból történő olvasás lehetőségét is. Mégis, a holokausztra mint tömeges megsemmisítésre csak e csoport verseiben találhatunk utalásokat. 

Egy ilyen lehetséges utalást találhatunk A szerelem sivataga című vers harmadik versszakában, a Frankfurt című versre visszautaló alkonyati kép megjelenítése után: „Nyár van és villámló meleg. / Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, / a szárnyasok, mint égő kerubok / a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.” A több versben is szereplő kellemetlen meleg, erős ragyogás, napszúrás állapota idézi meg a rabság és az égés állapotát.

A történések konkrét tere egy udvar, erre utal a szárnyasok kifejezés, az utolsó sor szalmája és pléhedénye, azonban a versben körvonalazódik egy mitikus tér-idő is. A bedeszkázott szárnyasok égő angyalokhoz történő hasonlítása juttathatja eszünkbe a holokauszt eseményét. S mivel a hasonlító szerkezet mindkét tagja szükséges ahhoz, hogy utalásként működhessen a szövegrész, ezért a Harmadnaponhoz hasonlóan az áldozattá válás transzcendenssé tétele e vers esetében is megtörténik.

A bedeszkázott szárnyasok képe után történik a vers szubjektumának megszólítása. („Emlékszel még? Először volt a szél; / aztán a föld; aztán a ketrec. / Tűz és ganaj. És néhanap / pár szárnycsapás, pár üres reflex.”) A „tűz” és a „ganaj” szavak szintén megidézhetik a holokauszt eseményeit, de nem egyértelmű, hogy a lírai én ezt az eseményt a teremtéstörténetbe emeléssel a létezés általános tragikumává teszi, vagy épp ellenkezőleg, egy új, isten világától eltérő világ létrejöttét hirdeti ki megtörténtével.

Az Apokrif líratörténeti jelentőségét elemzői a lezárhatatlan, töredékességet önmagába építő versépítményben látják, amelyet az én helyzetének változásai, a beszéd retorikai mozgásai, valamint a személytelenség beszédmódja jellemeznek. (Gintli – Schein 2007, 558–559) A vers Pilinszky holokauszt-felfogását tekintve is kiemelt fontosságú: azon túl, hogy motívumait és kifejezéseit nézve megidézi a Ravensbrücki passió című verset, az Apokrif a Szerelem sivataga holokauszt-felfogását is újragondolja, attól lényegesen eltérő hozzáállás kialakítására tesz kísérletet.

Forrás: http://arkadiafolyoirat.hu/index.php/2-a-holokauszt-tema-az-irodalomban/118-halalos-csond-a-magja-pilinszky-janos-egy-kz-lager-falara-cimu-ciklusanak-holokauszt-versei

Kellemes hetet kívánok!

~Domcsi

Sziasztok! Ma jövök a KZ-lánger falára ciklus elemzésének folytatásával.

Annak ellenére, hogy a visszaemlékezések tükrében e versek hitelesen idézik fel a lágerlakókban lejátszódó pszichológiai folyamatokat, legfőképp a holokauszt irodalmi szempontból kevésbé értékes műveire emlékeztetnek azáltal, hogy utólagos, humanista nézőpontból tekintenek az eseményekre, s jellemző rájuk az ún. „panaszos” retorika. Pilinszky e három versében olyan lírai én található, amely saját, kívülálló szemszögéből szemléli a történéseket. A holokauszt előtti, humanista perspektívából tekintő én ütközteti össze addigi élményeivel, világlátásával a megtapasztaltakat. S ez a látványos összeütköztetés feszültségbe kerül a láger tapasztalatával; a tábor világában épp az az elembertelenedés, beszűkült tudatállapot volt természetes, melyen a versek lírai énje megrökönyödik. A jól sikerült holokauszt-memoárok épp szenvtelenségük, hideg távolságtartásuk által tudnak valamit közvetíteni a holokauszt határhelyzeteinek „lényegéből”, s éppen ez a valami vész el a fent tárgyalt versek esetében, amelyekre igaz Beney Zsuzsának a holokauszt romantikus felfogására tett megállapítása, hogy ugyan megrázóak, azonban nem a holokauszt lényegéről szólnak. Stilisztikai megközelítésében kimutatja, hogy ezen művek célja az érzelmek felkeltése, amelynek segítségével egy egzisztenciális hiányt próbálnak pótolni. Legfontosabb jellemzőjük, hogy bennük egy holokauszt előtti én alkotódik meg, s annak a szemlélete érvényesül.  Vári György Kertész-monográfiájában a humanista perspektíva alkalmazása ellen egy etikai érvet is megemlít. A humanizmus erkölcsi törvényei és kulturális sémái maguk is elősegítették az Endlösung megvalósítását. Az áldozatok még mindig ragaszkodtak ezekhez a sémákhoz, nem ismerve fel, hogy az alapjául szolgáló kultúra elveszett a holokauszt során. A holokauszt épp azt tette felismerhetővé, hogy a kultúra nem természetes, hanem emberi konstrukció. 

Az a viszonyulási mód, amely e három versből kimutatható, nem gondolja végig a reprezentáció problémáit, nem próbál új költői nyelvet megalkotni a holokauszt ábrázolására, hiszen egy már meglévő nyelven, a harmincas évek versnyelvén próbálja megragadni a holokauszt élményét.

Az ötvenes évek terméséhez tartoznak az Egy KZ-láger falára, a Ravensbrücki passió és a Harmadnapon című versek. Általánosságban elmondható róluk, hogy az előző csoport verseivel ellentétben nincs meg bennük a visszaemlékező nézőpont, helyette a tanúságtevő én jelenléte, a jelen idő dominál bennük, a poétikai eszközöket szemlélve pedig visszaszorul a túlrészletező leírás, a metaforizáció, helyette visszafogottabb, tárgyiasabb hang dominál.

A negyvenes években írott versekből következő viszonyulás módosulását legjobban a Ravensbrücki passió című vers elemzésén keresztül lehet felismerni. Ebből a lágerversek első csoportját alkotó költemények zaklatottsága, felháborodása, megdöbbenése teljesen hiányzik, következésképpen a humanista perspektívából szemlélő holokauszt előtti én jelenléte már nem kimutatható. Kihagyásai, sűrítései miatt eldönthetetlen, hogy a benne szereplő szubjektum kivégzéseként kell-e olvasnunk, vagy pedig a szubjektum végkimerültség miatt bekövetkezett halálának a megjelenítéseként.

A vers különleges igeidejére többen is felfigyeltek már, számunkra ez azért lényeges, mert általa az események ábrázolásába vetett hit megkérdőjeleződése válik kiolvashatóvá a versből. A fogoly kivégzése vagy a halál pillanata hiányzik, elveszett az első két versszak jelen ideje és a harmadik versszak múlt ideje közti időben. Ami a lírai én elbeszélői pozícióját illeti, már Tolcsvai Nagy is hangsúlyozza annak megkettőződését a második versszakban : „mindene olyan óriás / mindene oly parányi”. A „nincs tovább” bejelentése pedig a lírai én beszédének határát, a közvetíthetőség lehetetlenségét is jelezheti. A harmadik versszak eseményének lekicsinyítéséből pedig arra következtethetünk, hogy a vers célja nem a szubjektum halálának megragadása, hanem a halál pillanatáig való elkísérés, a szubjektum világának a megörökítése. A többiek közül való kilépéssel a „kockacsendbe” való belépés is megtörténik.  A kockacsend elkülöníti a többiektől, s tökéletesen magába zárja a szubjektumot. Azonban nemcsak térben határol el, egy más perspektívájú világba is zár. A lírai én a tudósító szerepében tesz kísérletet arra, hogy közvetítsen a két világ között, egészen a halálig: „Félelmetesen maga van / a pórusait látni”, de e közvetítési kísérlet során megkettőződik a pozíciója, majd felfüggesztődik maga a tudósítás is , elismerve ezzel annak kudarcát: „A többi már, / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani / mielőtt a földre roskadt”. Emiatt lehet az az érzésünk, hogy a harmadik versszak eltávolodást fejez ki. A jelen időben való megörökítés kísérlete már szakít az utólagos nézőponttal, aminek alkalmazása azzal a veszéllyel jár, hogy mivel a holokauszt világának végét grammatikailag is tudatosítja, ezért a felejtést, a holokauszt tapasztalatainak zárójelbe tételét segíti elő. Az utólagos nézőpont másik veszélye, hogy meggátolja Auschwitz fontos élményének, a fokozatosságnak a közvetítését. Tadeusz Borowski e cél érdekében örökíti meg a holokausztot jelen időben, s e jelen időben való megörökítés miatt képviselheti Ezrahi egyik kategóriáját: Auschwitz abszolutisztikus megközelítésmódját.

Sidra DeKoven Ezrahi az Auschwitz ábrázolásmódja című esszéjében megkülönbözteti a történelem statikus és dinamikus alkalmazását a holokauszt-irodalomban. Azonban mindkét irányzat Auschwitz kimondhatatlanságát hirdeti. A mitizálók számára a holokauszt eredendően kimondhatatlan, meghatározhatatlan, megváltozhatatlan, s műveikben ez lesz a jelentés meghatározója és végül felfüggesztője. A relativizálók számára is éppúgy a maga kimondhatatlanságából következik az, hogy végtelenül és sokféleképpen ábrázolható. (Ezrahi 2003, 16-35) Kertész Imre szintén szembesül ezzel a problémával, ezért jellemző a Sorstalanság időszemléletére, hogy egyszerre alkalmazza a visszatekintő és a szinkron elbeszélésmódot. (Vári 2003) A fokozatosság érzékeltetése mellett a végtelenített jelen idő a holokauszt másik nagy tapasztalatát, az unalmat is képes közvetíteni. Ennek érzékeltetésére hozzák létre az írók azt az időkezelést, amely csupán statikus képeket, felvillantott részleteket közvetít. Erre az időkezelésre egyébként a Ravensbrücki passió című vers második versszakában is találhatunk példát.

            A vers másik domináns tulajdonsága a metaforikus versnyelv visszaszorítása. A holokauszt-diskurzus meglátásai alapján a metaforával s általában a költői eszközökkel szemben tanúsított bizalmatlanság két okra vezethető vissza. Az egyik probléma a holokauszt rendkívüliségének, egyediségének a tapasztalata, amely problematikussá teszi az összehasonlítást, az összemérést. Paul de Man mutat rá arra, hogy a metafora a problémátlan felcserélhetőség elhitetését hirdeti  A metafora azáltal, hogy két különböző dolgot összeköt, megszünteti a dolgok különbségeit, s a két elem felcserélhetőségét, sőt azonosságát állítja. A metafora tehát totalizál, így az esztétikai ideológia hordozója. A metaforához hasonlónak tartja a szinekdoché működésmódját is, amely a rész-egész felcserélhetőségének elhitetésével szintén eltörli az elemek közti különbségeket . A genocídium alapjául szolgáló absztrakt kategóriák is szinekdochikus konstrukciók , amelyek eltörlik a kategóriába besorolt emberek egyediségét. Paul de Man fejtegetése arra irányul, hogy bebizonyítsa a nyelv ideologikus meghatározottságát, azt a tulajdonságát, hogy a valóság szisztematikus és koherens eltorzítását végzi. Mindezek tudatában nem meglepő, hogy a holokauszt tapasztalatát megőrizni kívánó emlékezet gyanút ébreszt a költői nyelvhasználattal szemben. A holokauszt tapasztalatát megőrizni kívánó emlékezetnek meg kell teremtenie az ellenszót, amely a nyelv valóságeltorzító tulajdonságával számolva nem hagyja beépülni a beszéd rendjébe Auschwitzot. 

A Ravensbrücki passió és a Harmadnapon című versekben egy konkrét történelmi, és egy vallási-mitikus idő együttes jelenléte mutatható ki. A holokuszt-költészet több szerzőjénél is felfigyelhetünk a politempolaritás jelenségére mely kétségkívül kapcsolatba hozható az én megszólalásának nehézségével, a lírai én háttérbe húzódásával. A személyes helyett ugyanis a tradíció jelenik meg, az én teljes beolvadása történik, épp azért, hogy az én saját hallgatását és megszólalásának lehetetlenségét elfedje. 

Az a jelenség, hogy több Pilinszky versben megjelenik egy mitikus-biblikus idő, megalapozza a transzcendencia kérdésének a vizsgálatát.

Forrás: http://arkadiafolyoirat.hu/index.php/2-a-holokauszt-tema-az-irodalomban/118-halalos-csond-a-magja-pilinszky-janos-egy-kz-lager-falara-cimu-ciklusanak-holokauszt-versei

További szép napot mindenkinek!

∼Viki

Sziasztok!

A héten a KZ-láger falára című ciklus metaforahasználatát fogjuk elemezni, vizsgálgatni egy forrás alapján. 

Pilinszky János életművének újra olvasása időszerű feladat. Az értelmezőnek leginkább azzal a kihívással kell megküzdenie, hogy a terjedelemre ugyan csekély életmű poétikai-világnézeti törekvéseit tekintve széttartó, ellenáll a csupán egy nézőpontból történő olvasásnak; a katolikus költő, metafizikus líra, holokauszt-költő. Jelen írás e jövőbeli munka megszületését kívánja segíteni azzal, hogy a holokauszt felől próbálja megvizsgálni és átértelmezni az életműnek egy kitüntetett részét, az 1959-ben megjelent Harmadnapon című kötet Egy KZ-láger falára című ciklusát. A dolgozat szükségességét igazolja, hogy amíg Pilinszky költészetét a teológia és a filozófia felől többen is vizsgálták, nem készült olyan mű, amely a holokauszt-diskurzus eredményei, meglátásai felől olvasta volna újra az életmű valamely részét. Az életmű értelmezői ugyanis a holokausztnak csupán metaforikus jelentőséget (és jelenlétet) tulajdonítottak. Pilinszky János nem volt lágerek lakója, sőt még hadifogságba sem esett. A lágerek világának csupán szemtanúja volt. 

A recepció Pilinszky hat verse kapcsán egybehangzóan kiemeli a világháborúval, a lágerekkel, s megnevezetlenül a holokauszttal való kapcsolatot, azonban a ciklus többi verse esetében elfelejti (vagy nem hangsúlyozza eléggé) az e szemszögből való értelmezés lehetőségeit. Ezen a gyakorlaton a rendszerváltás után született Tolcsvai Nagy monográfia sem változtat. Ha csupán a hat verset vizsgálnánk meg, akkor szükségszerűen torz eredményhez jutnánk, mivel csak egy részét értenénk meg annak az üzenetnek és annak a művészi folyamatnak egyaránt, amelyet a ciklus egészében tartalmazhat.

A Harbach 1944, a Francia fogoly, az Egy KZ-láger falára, a Ravensbrücki passió, a Harmadnapon és a Frankfurt azok a versek, amelyekben a lágerek világa konkrétabban megjelenik. A hat vers szorosabb összetartozását, külön blokként való kezelését az is indokolhatja, hogy az első vers címe (Harbach 1944) és a hatodik vers tipográfiailag kiemelt utolsó sora (Frankfurt – 1945) keretbe foglalja őket.

Általánosságban annyi mondható el róluk, hogy sok bennük a konkrét tér-, idő- és helymegjelölés. Ezeknek tagadhatatlanul van egyfajta hitelesítő funkciójuk, amely kapcsolható a tanúságtételhez. A verseket megírásuk ideje szerint szükséges csoportosítani, ugyanis a negyvenes években keletkezett versek poétikai felfogása eltér az ötvenes években írottakétól. 

Az első csoportba három vers tartozik: a Harbach 1944, a Francia fogoly, és a Frankfurt. Mindhárom versnél szembetűnő a lírai én visszaemlékező pozíciója: „Újra és újra őket látom” (Harbach 1944); „Csak azt feledném, azt a franciát…”, „S a fülemből, a szememből, a számból / a heves emlék forrón rámkiált:” (Francia fogoly); „A folyóparton üres homokbánya, / oda hordtuk nyáron a szemetet” (Frankfurt). Ebből következően a versekből két idősík (a múlt és a jelen) jelenléte mutatható ki. Ennek működésére, funkciójára a Francia fogoly című vers nyújtja a legjobb példát. Jól követhető, hogy a kifejezésmód egyszerűsége, élőbeszédszerű volta, és a rímtől s a ritmustól sem csorbított epikussága hogyan lesz egyre poétikusabb, hogyan uralkodik el rajta a metaforikusság. Az egyre fokozódó metaforizálás a versbeli szubjektumok kínjainak megragadásánál, részletezésénél van jelen a leginkább, funkciója ezáltal segítség egyfajta részletező körülíráshoz, megragadási kísérlethez. Hasonló funkcióval rendelkezik a Harbach 1944 című versének víziója is. 

A memoárírók visszaemlékezéseiből ismeretes tudatbeszűkülés állapota ez, amelyben a rabok egyetlen gondolatát az éhség megszüntetése tette ki. Mindebben a lealacsonyodásban a legszörnyűbb – s ezt emeli ki Pilinszky is – a meglévő eszmélet volt. Az „állatian makogó öröm” eufóriája egyfelől, s a kreatúrává alacsonyodás felismerése másfelől: „De gyönyörük el sem élvezett még / hogy megfogamzott bennük a gyanú / először csak a szájuk keserűlt el, / majd szívük lett iszonyú szomorú.”

A Francia fogoly című vers egyrészről az élmény belsővé válásáról, kitörölhetetlen voltáról, az éhség transzcendentális kiterjesztésétől beszél („»Éhes vagyok!« – És egyszeriben érzem / a halhatatlan éhséget, amit / a nyomorult már réges-rég nem érez, / se földi táplálék nem csillapít. / Belőlem él! És egyre éhesebben! / És egyre kevesebb vagyok neki! / Ki el lett volna bármi eleségen: / most már a szívemet követeli”), másrészről azonban éppen ez az egyik vers (a másik a Frankfurt), amelyből a lírai én elhatárolódását, megrökönyödését olvashatjuk ki. A Francia fogolyban ezt az emléktől szabadulás vágya, valamint a fogoly bemutatásának izgatott hangneme fejezi ki, („A pillantását, – azt feledném egyszer! / Ha fuldokolva is, de falt tovább, / és egyre még, és mindegy már akármit, / csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!”) a Frankfurtból pedig még nyilvánvalóbban kiolvasható ez a megrökönyödés: „Akárhová, csak szabadulni innét! / Csak menekülni, szökni mielébb!”.

Forrás: http://arkadiafolyoirat.hu/index.php/2-a-holokauszt-tema-az-irodalomban/118-halalos-csond-a-magja-pilinszky-janos-egy-kz-lager-falara-cimu-ciklusanak-holokauszt-versei

Kellemes hetet kívánok!

~Domcsi

Sziasztok!

A mai blogbejegyzésben Pilinszky vallásosságáról és a 100 éves évfordulójáról lesz szó.

És ha reménysugár, akkor nem szabad megfeledkezni Pilinszky vallásosságáról sem, ami nagyon fontos és elidegeníthetetlen eleme a költészetének (sőt, nemcsak neki, hanem az olvasóknak is). Arra a kérdésre, hogy mi a hit, így válaszolt:

"Bizalom a mindenségben s a mindenségen belül a legkisebb porszem sorsában is. S a bizalom, a hit egyik Istenhez vezérlő ösvénye."

1970-ben pedig így fogalmazott egy Poignyban rendezett konferencián:

"...számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű... A valódi érték terített asztal, amihez mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat anélkül, hogy bárkit is megrövidítene. Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értéket megéli, s megint más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra."

Pilinszky beemelte saját hitét a verseibe. Gyakori szójárása volt, hogy ő nem katolikus költő, hanem költő és amellett katolikus.

                 ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Pilinszky János 1921-ben, száz éve született. A centenárium alkalmából egész évben Pilinszky Jánosra fókuszáló események, programok várják az irodalomkedvelőket, a járványhelyzetre tekintettel egyelőre online formában. Juhász Anna irodalmár a Petőfi Irodalmi Múzeummal és a Petőfi Irodalmi Ügynökséggel közös kezdeményezése, a Pilinszky100 nevű, kéthetente jelentkező online sorozat egész évben betekintést enged nemcsak a költő életébe, de az aktuális vendégek Pilinszkyhez való viszonyába is.

Megszólalnak a sorozatban Zalán Tibor, Szabó T. Anna, Iancu Laura, Harmath Artemisz, Erős Kinga költők, irodalomtörténészek, számos író, zenész és képzőművész, a névsor pedig folyamatosan bővül. 

Az irodalmárnak a Pilinszky-centenáriummal is az a célja, hogy különböző hangulatú és hatású programok segítségével mutassa be a költőt.

Az előadás-sorozat egyik visszatérő eleme például, hogy Anna megkéri a vendégeket, öt szóban jellemezzék a költőt és annak költészetét. A válaszokat hallva egyből ráeszmél az ember, hogy bár Pilinszky nagyon szikár életművel rendelkezik, a költészete minden emberben más érzéseket szabadít fel. Ezekből a kigyűjtött fogalmakból, szavakból év végére összeáll a centenáriumi szószedet, ami remélhetőleg izgalmas és méltó összesítése lesz a költő életművének (a ma tükrében).

Juhász Anna arról is gondolkodik, hogy a kimondott és kimondatlan szó miképp áll össze a költői életműben. Az irodalmár szerint Pilinszky verseiben a kimondott szavak mellett hatalmas jelentősége van a csendnek, a hallgatásnak, a töprengésnek és a merengésnek: szemlélődő karaktere rányomta bélyegét a művészetére is.

Pilinszky idejében a háború volt hasonló hatással az emberekre, akiknek a végeláthatatlannak tűnő felfordulás ellenére is ki kellett tartaniuk. Napjainkban is ugyanez a helyzet, csak mi egy láthatatlan ellenséggel harcolunk. Arra, hogy erőt merítsünk a versekből, Pilinszky segítségét kérhetjük, elég csak az Apokrif című korszakos költeményére gondolnunk.

Tavaly, a járvány alatt, közeledve a centenárium esztendejéhez, Juhász Anna azon tanakodott, hogy ki is lehetne az a szerző, akivel a lakásba szorult és kényszerült emberek keze is – átvitt értelemben – megfogható. Mivel a költő felelősségérzete száz évvel később is tetten érhető, filozófiája, gondolatai, költészete máig egyetemes értékeket hordoznak, az irodalmár úgy döntött, 2021-ben kiemelten Pilinszky Jánossal fog foglalkozni.

Forrás: https://index.hu/kultur/2021/04/03/soha-nem-volt-meg-ilyen-fontos-pilinszkyt-olvasni/

További szép hétvégét!

- Fruzsi

Sziasztok!

Pilinszky János mestere volt annak, hogy teljesen egyedi módon, őszintén, mélységében és összetettségében legyen képes megragadni – és írásaiban visszaadni – az emberi élet törékenységét. Elég rápillantani egy korabeli Pilinszky-portréra, fényképre, a fotókon visszaköszönő férfialakról sugárzik mind a testi, mind a lelki törékenység. Ez a fajta finomság és érzékenység érhető tetten a verseiben is: a költő hangja az olvasó lelkéig hatol – kezdi az irodalmár.

Bár költőként vonult be a köztudatba, publicisztikái, esszéi, valamint a vele készült interjúk is fontos olvasmányaink lehetnek: rengeteg gondolatot fogalmaztak meg az emberi életről. Juhász Anna máig úgy tekint Pilinszkyre, mintha régi ismerőse lenne. 

Anna egyetemi disszertációját nagyrészt Rómában írta, kutatásai során a római magyar emigráció témájával foglalkozott. Erről mesélt: 1947 végén volt egy úgynevezett „szellemi kirajzás”, amikor Kardos Tibor irodalomtörténész meghívására – aki 1946-tól volt a Római Magyar Akadémia igazgatója – több alkotó, köztük Ferenczy Béni, Hantai Simon és Reigl Judit képzőművészek, valamint Weöres Sándor, Károlyi Amy, Toldalagi Pál, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs és Pilinszky János is meghívást kapott az olasz fővárosba pár hónapra.

Különböző személyiségek lévén érdekes volt megfigyelni, hogy mit tudtak kezdeni az alkotók a hirtelen nyakukba szakadt szabadsággal. Míg Weöres inkább elzárkózott a szobájába, addig Nemes Nagy és Pilinszky bejárta az egész várost, élményeikről megannyi beszámoló és leírás született.

Pilinszky 1945 novemberében tért haza a háborúból, és az újonnan szervezett irodalmi élet középpontjába került. Összeállította első verseskötetét, majd tagja lett az Újhold szerkesztőségének. 1947 tavaszán megkapta a Baumgarten-díjat, majd Basch Lóránt kezdeményezésére meghívták a római ösztöndíjasok közé. A kirándulások, séták, kávéházi időtöltés mögött aktív szemlélődés zajlott benne, így írni is kezdett: több verse született az olasz fővárosban. A szemlélődés számára nagyon fontos volt.

Híres párosok sokan voltak/vannak a magyar irodalomban, Pilinszky párja Juhász Anna szerint Nemes Nagy Ágnes lehetett. Érzékeny, hasonló karakterek, közös költészeti élményekkel összekötve: olyanok voltak, mint két testvér. 

Alkotónak lenni nemcsak feladat, hanem sokszor teher is – semmiképp sem választás kérdése. Pilinszky János egész életében úgy érezte, felelősnek kell lennie, és felelősséggel tartozik az emberekért. Amolyan krisztusi terhet vett a vállára, amelynek cipelésével száz év távlatából is felszabadít(hat)ja az olvasókat. Pilinszky költészetének legfontosabb inspirációja Juhász Anna szerint a háborúban átélt szörnyűségek megtapasztalása volt, ahogy ő mondta erről:

téboly, háború, borzalom. Verseiben, cikkeiben, prózáiban ott bujkál a kollektív bűntudat érzése, a tragikus sors ellenére azonban az olvasó és az egyén számára adhat felszabadulást egy-egy költeménye. Nemcsak a nehézségekről írt, hanem mint egy pislákoló reménysugár, szövegeiben fellelhető a jobb élet ígérete. 

Forrás: Index - Kultúr - Soha nem volt még ilyen fontos Pilinszkyt olvasni

 Kellemes hétvégét kívánok!

~Domcsi

Sziasztok!

Ma összegyűjtöttünk 5 szót Pilinszky Jánostól, amelyeket most megosztok veletek:

ösvény,

csillagfény,

zuhanás,

csend és

mennyország.

További szép napot nektek!

∼Viki

Sziasztok!

Bár tegnap már volt a költőről néhány szó, de ma terjedelmesebben is megismerjük Pilinszkyt. 

Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27- 1981. május 27) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője volt.

Olyan művekről ismert, mint az Apokrif, Harbach 1944, Ravensbrücki passió, vagy rövid epigrammáiról, mint a Négysoros, Mire megjössz vagy Harmadnapon. Életművében a 20. század kegyetlen világát elemzi, az ember magárahagyottságát, a koncentrációs táborok univerzumát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát, az élet stációit átható félelmet és rémületet.

Idősebb Pilinszky János katonagyereke volt, akit szigorú, kemény elvek mentén nevelt. Gyakran kapott verést, olykor nővére helyett is állta a pofonokat, mivel apja eszményei közé nem fért a nők bántalmazása. Mindezek következtében apja iránt félelemmel vegyes tisztelettel emlékezett vissza. Nővére, Veronika (a családban Erikának nevezték) csak akkor volt hajlandó a szerény és visszahúzódó Pilinszkyvel játszani, ha megígérte, hogy az adott játékokban hagyja nyerni.

A Cukor utcai elemi iskolában (1927–1931) kezdte tanulmányait, ahol kitűnő tanulói magatartást tanúsított, majd a budapesti Piarista Gimnázium (1931–1939) B osztályában folytatta, ahol már főként csak a magyar óra érdekelte, s itt is kezdett el, 1935-től, tizennégy évesen verset írni. A középiskola befejeztével a Pázmány Péter Tudományegyetemen a jogon kezdte, majd a bölcsészkaron, magyar– olasz-művészettörténet szakon folytatta. Az egyetemet 1944-ben befejezte, de diplomát nem szerzett.

Első versei 1938–39-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia című lapokban. 1941–1944-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1946–48-ban az Újhold társszerkesztője, de erős kötődések fűzték a Vigilia és a Válasz csoportosulásaihoz is. 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora. 1957-től haláláig az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái. A diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott.

Első kötetéért 1947-ben Baumgarten-díjat kapott. A következő elismerést, a József Attila-díj első fokozatát huszonhárom évvel később, 1971-ben kapta meg. 1974-ben megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. 1980-ban költői életművéért Kossuth-díjjal tüntették ki. 1962 őszétől volt tagja a Magyar Írószövetségnek.

Kellemes hetet kívánok!

~Domcsi

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pilinszky_J%C3%A1nos

Sziasztok!

Tegnap ki lett rakva Pilinszky Ne félj című verse, így most szót ejtünk a költőről és költészetéről is.

Pilinszky János 1921-ben született. Az irodalom köztudatban a korai Pilinszky van nagyon erősen jelen: a Halak a hálóban, a Harmadnapon, az Apokrif. Ő is jogászként kezdi, akárcsak a humán értelmiség nagy része. Majd átlép a bölcsészetfakultásra, ahol magyar-olasz-művészettörténet szakon tanul.Ettől fogva már jelennek meg művei, ám igen ritkán. Először a Magyar Csillagban, majd az 1943-ban induló, az antifasiszta polgári humanizmus rövid életű folyóiratban, az Ezüstkorban. Ezeknél korábbi próbálkozásait csak ujjgyakorlatoknak, előzményeknek tartotta, amiknek nincsen helyük az érett megvalósításokban. 1944-ben befejezte az egyetemet, és még ebben az évbe katonának hívták be. Nyugatra vitték, ahol találkozott a háború borzalmaival:a lebombázott városok és falakkal és az éhező emberekkel. A legjobban megrázó és lélekkavaró a koncentrációs táborok hulláival és csontvázzá fagyott halálraszántjaival való szembesülés volt számára. A trapéz és a korlát versei már egységes szellemmel mutatják be a hazatért költő arculatát. 1946-ban, közvetlen a háború után,a koalíciós időkben jelent meg az első verseskötete Trapéz és korlát címen. A kortárs kritika igen magasra értékelte a költőt, megkapta a Baumgarten-díjat 1947-ben. Ekkor még csak 26 éves volt. Elsőként Tolnai Ottó Pilinszky Újvidéken című verséből szeretnék idézni. Ebben az Apokrif textusán keresztül, a Pilinszkyre annyira jellemző paradoxont segítségével kapcsolódik össze a verset mondó költő hangja és a "kutyaólak csöndje":

azt amikor pilinszky jános újvidéken
a tyirpanov (fogalmam sincs ki volt) munkásegyetemen
odajött hozzám és megköszönte hogy míg egészen közel
a mennyezethez az apokrifet mondta
(ahogyan csak babits mondta)
kapaszkodhatott a szakállamba
mert ha nem kapaszkodhatott volna mondta
elvágódik a szálkás kutyaólszerű kis színpadon
el keresztben mondta még mindig zihálva
teljesen véletlenül ültem az első sorba
tán hogy ne tűnjön olyan üresnek a terem
cirill betűvel írták a plakáton

Takács Zsuzsa Üdvözlégy, utazás! kötetében olvasható Vad hely című versében több verse is szerepel mint például az Apokrif, és az Introitusz. A korai és kései Pilinszky:

Feljött a Nap, sötétséget ontva.
A vak szem a világ minden
nézését fölissza. Vagyis:
könyörgünk, feléd fordulunk.
Az elfelejtett Könyv
most kinyílik önmagától,
és a Pokolra enged látni.
Egymáshoz verődve
függünk nézésed előtt.

Élete utolsó éveiben sorra láttak napvilágot verses és olykor elmélkedő prózai kötetei. A hetvenes évek második felében már népszerű és széles körökben tisztelt költő volt. A költő 1981-ben váratlanul halt meg.

Forrás:

https://ujforras.hu/ket-dolog-pilinszkyvel-kapcsolatban-az-egyik-2/?fbclid=IwAR1IK8pQU9_xNPY-Rd_SuTYbNroyWQXDsHzJKFX-NoCwL9abFivQcby__7Y

https://vers.hu/poets/pilinszky-janos/pilinszky-janos-kolteszete/

Legyen szép hete mindenkinek!

∼Viki