Kedves Olvasók!

A Félmúlt című versben a „hamunéma” szó indíthatja el az emlékezést, amely után egy elég szokatlan metafora áll: „egyetlen óriás ütés a hold. Halálos csönd a magja”. Egy cselekvés azonosítódik egy tárggyal. Egy olyan cselekvés (egyetlen óriás ütés), amely eredendően megérthetetlen (halálos csönd a magja). A Félmúlt tétje azonban már nem a holokauszt trópusok segítségével történő kifejezése, a vers nem magát a holokausztot próbálja megragadni, hanem olyan szavakat, kifejezéseket használ, amelyek „csupán” utalhatnak rá. Másképp mondva a Félmúlt című vers esetében a trópusok nem a holokauszt ábrázolás szolgálatában állnak; ahogyan a Szerelem sivatagában, úgy a Félmúltban is a metafora minden eleme szükséges ahhoz, hogy lehetséges utalásként működhessen, a hold, az „egyetlen óriás ütés” és a „halálos csönd” együtt juttathatják eszünkbe a holokausztot. Az e csoport verseiben található utalások sohasem direkten idézik fel a holokauszt egy-egy mozzanatát, hanem annak jelenlétét sejtetik. A versek úgy számolnak a kifejezés problémájával, hogy nem leírni, ábrázolni vagy definiálni akarnak, hanem pusztán az emlékezést kívánják szolgálni. Auschwitz kimondhatatlanságának esztétikai tapasztalata szólal meg e művekben, mely a holokauszt eseményének rendkívüliségéből és az irodalom természetéből; a mimézis lehetetlenségéből és elégtelenségéből eredeztethető.

Az ütéshez hasonlított hold lesz az események kiváltója, egyfajta viharkép előidézője, amelynek a vers szubjektumának megjelenésével mágneses viharrá válik. A jelölés elbizonytalanodása olvasható ki a jelölő változásából: sütő holdból villámló nappá, majd mágneses viharrá, végül pedig fényes csenddé alakul. A jelölő változtatása tudatos költői eszköze a Félmúltnak, hiszen azt a vers szisztematikusan alkalmazza, használata jól végigkövethető az egész művön.

A Félmúlt másik jellegzetessége a ciklus korábbi verseinek a motívumrendszer segítségével történő megidézése.

Kellemes hétvégét kívánok!

~Domcsi