Sziasztok! Ma jövök a KZ-lánger falára ciklus elemzésének folytatásával.
Annak ellenére, hogy a visszaemlékezések tükrében e versek hitelesen idézik fel a lágerlakókban lejátszódó pszichológiai folyamatokat, legfőképp a holokauszt irodalmi szempontból kevésbé értékes műveire emlékeztetnek azáltal, hogy utólagos, humanista nézőpontból tekintenek az eseményekre, s jellemző rájuk az ún. „panaszos” retorika. Pilinszky e három versében olyan lírai én található, amely saját, kívülálló szemszögéből szemléli a történéseket. A holokauszt előtti, humanista perspektívából tekintő én ütközteti össze addigi élményeivel, világlátásával a megtapasztaltakat. S ez a látványos összeütköztetés feszültségbe kerül a láger tapasztalatával; a tábor világában épp az az elembertelenedés, beszűkült tudatállapot volt természetes, melyen a versek lírai énje megrökönyödik. A jól sikerült holokauszt-memoárok épp szenvtelenségük, hideg távolságtartásuk által tudnak valamit közvetíteni a holokauszt határhelyzeteinek „lényegéből”, s éppen ez a valami vész el a fent tárgyalt versek esetében, amelyekre igaz Beney Zsuzsának a holokauszt romantikus felfogására tett megállapítása, hogy ugyan megrázóak, azonban nem a holokauszt lényegéről szólnak. Stilisztikai megközelítésében kimutatja, hogy ezen művek célja az érzelmek felkeltése, amelynek segítségével egy egzisztenciális hiányt próbálnak pótolni. Legfontosabb jellemzőjük, hogy bennük egy holokauszt előtti én alkotódik meg, s annak a szemlélete érvényesül. Vári György Kertész-monográfiájában a humanista perspektíva alkalmazása ellen egy etikai érvet is megemlít. A humanizmus erkölcsi törvényei és kulturális sémái maguk is elősegítették az Endlösung megvalósítását. Az áldozatok még mindig ragaszkodtak ezekhez a sémákhoz, nem ismerve fel, hogy az alapjául szolgáló kultúra elveszett a holokauszt során. A holokauszt épp azt tette felismerhetővé, hogy a kultúra nem természetes, hanem emberi konstrukció.
Az a viszonyulási mód, amely e három versből kimutatható, nem gondolja végig a reprezentáció problémáit, nem próbál új költői nyelvet megalkotni a holokauszt ábrázolására, hiszen egy már meglévő nyelven, a harmincas évek versnyelvén próbálja megragadni a holokauszt élményét.
Az ötvenes évek terméséhez tartoznak az Egy KZ-láger falára, a Ravensbrücki passió és a Harmadnapon című versek. Általánosságban elmondható róluk, hogy az előző csoport verseivel ellentétben nincs meg bennük a visszaemlékező nézőpont, helyette a tanúságtevő én jelenléte, a jelen idő dominál bennük, a poétikai eszközöket szemlélve pedig visszaszorul a túlrészletező leírás, a metaforizáció, helyette visszafogottabb, tárgyiasabb hang dominál.
A negyvenes években írott versekből következő viszonyulás módosulását legjobban a Ravensbrücki passió című vers elemzésén keresztül lehet felismerni. Ebből a lágerversek első csoportját alkotó költemények zaklatottsága, felháborodása, megdöbbenése teljesen hiányzik, következésképpen a humanista perspektívából szemlélő holokauszt előtti én jelenléte már nem kimutatható. Kihagyásai, sűrítései miatt eldönthetetlen, hogy a benne szereplő szubjektum kivégzéseként kell-e olvasnunk, vagy pedig a szubjektum végkimerültség miatt bekövetkezett halálának a megjelenítéseként.
A vers különleges igeidejére többen is felfigyeltek már, számunkra ez azért lényeges, mert általa az események ábrázolásába vetett hit megkérdőjeleződése válik kiolvashatóvá a versből. A fogoly kivégzése vagy a halál pillanata hiányzik, elveszett az első két versszak jelen ideje és a harmadik versszak múlt ideje közti időben. Ami a lírai én elbeszélői pozícióját illeti, már Tolcsvai Nagy is hangsúlyozza annak megkettőződését a második versszakban : „mindene olyan óriás / mindene oly parányi”. A „nincs tovább” bejelentése pedig a lírai én beszédének határát, a közvetíthetőség lehetetlenségét is jelezheti. A harmadik versszak eseményének lekicsinyítéséből pedig arra következtethetünk, hogy a vers célja nem a szubjektum halálának megragadása, hanem a halál pillanatáig való elkísérés, a szubjektum világának a megörökítése. A többiek közül való kilépéssel a „kockacsendbe” való belépés is megtörténik. A kockacsend elkülöníti a többiektől, s tökéletesen magába zárja a szubjektumot. Azonban nemcsak térben határol el, egy más perspektívájú világba is zár. A lírai én a tudósító szerepében tesz kísérletet arra, hogy közvetítsen a két világ között, egészen a halálig: „Félelmetesen maga van / a pórusait látni”, de e közvetítési kísérlet során megkettőződik a pozíciója, majd felfüggesztődik maga a tudósítás is , elismerve ezzel annak kudarcát: „A többi már, / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani / mielőtt a földre roskadt”. Emiatt lehet az az érzésünk, hogy a harmadik versszak eltávolodást fejez ki. A jelen időben való megörökítés kísérlete már szakít az utólagos nézőponttal, aminek alkalmazása azzal a veszéllyel jár, hogy mivel a holokauszt világának végét grammatikailag is tudatosítja, ezért a felejtést, a holokauszt tapasztalatainak zárójelbe tételét segíti elő. Az utólagos nézőpont másik veszélye, hogy meggátolja Auschwitz fontos élményének, a fokozatosságnak a közvetítését. Tadeusz Borowski e cél érdekében örökíti meg a holokausztot jelen időben, s e jelen időben való megörökítés miatt képviselheti Ezrahi egyik kategóriáját: Auschwitz abszolutisztikus megközelítésmódját.
Sidra DeKoven Ezrahi az Auschwitz ábrázolásmódja című esszéjében megkülönbözteti a történelem statikus és dinamikus alkalmazását a holokauszt-irodalomban. Azonban mindkét irányzat Auschwitz kimondhatatlanságát hirdeti. A mitizálók számára a holokauszt eredendően kimondhatatlan, meghatározhatatlan, megváltozhatatlan, s műveikben ez lesz a jelentés meghatározója és végül felfüggesztője. A relativizálók számára is éppúgy a maga kimondhatatlanságából következik az, hogy végtelenül és sokféleképpen ábrázolható. (Ezrahi 2003, 16-35) Kertész Imre szintén szembesül ezzel a problémával, ezért jellemző a Sorstalanság időszemléletére, hogy egyszerre alkalmazza a visszatekintő és a szinkron elbeszélésmódot. (Vári 2003) A fokozatosság érzékeltetése mellett a végtelenített jelen idő a holokauszt másik nagy tapasztalatát, az unalmat is képes közvetíteni. Ennek érzékeltetésére hozzák létre az írók azt az időkezelést, amely csupán statikus képeket, felvillantott részleteket közvetít. Erre az időkezelésre egyébként a Ravensbrücki passió című vers második versszakában is találhatunk példát.
A vers másik domináns tulajdonsága a metaforikus versnyelv visszaszorítása. A holokauszt-diskurzus meglátásai alapján a metaforával s általában a költői eszközökkel szemben tanúsított bizalmatlanság két okra vezethető vissza. Az egyik probléma a holokauszt rendkívüliségének, egyediségének a tapasztalata, amely problematikussá teszi az összehasonlítást, az összemérést. Paul de Man mutat rá arra, hogy a metafora a problémátlan felcserélhetőség elhitetését hirdeti A metafora azáltal, hogy két különböző dolgot összeköt, megszünteti a dolgok különbségeit, s a két elem felcserélhetőségét, sőt azonosságát állítja. A metafora tehát totalizál, így az esztétikai ideológia hordozója. A metaforához hasonlónak tartja a szinekdoché működésmódját is, amely a rész-egész felcserélhetőségének elhitetésével szintén eltörli az elemek közti különbségeket . A genocídium alapjául szolgáló absztrakt kategóriák is szinekdochikus konstrukciók , amelyek eltörlik a kategóriába besorolt emberek egyediségét. Paul de Man fejtegetése arra irányul, hogy bebizonyítsa a nyelv ideologikus meghatározottságát, azt a tulajdonságát, hogy a valóság szisztematikus és koherens eltorzítását végzi. Mindezek tudatában nem meglepő, hogy a holokauszt tapasztalatát megőrizni kívánó emlékezet gyanút ébreszt a költői nyelvhasználattal szemben. A holokauszt tapasztalatát megőrizni kívánó emlékezetnek meg kell teremtenie az ellenszót, amely a nyelv valóságeltorzító tulajdonságával számolva nem hagyja beépülni a beszéd rendjébe Auschwitzot.
A Ravensbrücki passió és a Harmadnapon című versekben egy konkrét történelmi, és egy vallási-mitikus idő együttes jelenléte mutatható ki. A holokuszt-költészet több szerzőjénél is felfigyelhetünk a politempolaritás jelenségére mely kétségkívül kapcsolatba hozható az én megszólalásának nehézségével, a lírai én háttérbe húzódásával. A személyes helyett ugyanis a tradíció jelenik meg, az én teljes beolvadása történik, épp azért, hogy az én saját hallgatását és megszólalásának lehetetlenségét elfedje.
Az a jelenség, hogy több Pilinszky versben megjelenik egy mitikus-biblikus idő, megalapozza a transzcendencia kérdésének a vizsgálatát.
Forrás: http://arkadiafolyoirat.hu/index.php/2-a-holokauszt-tema-az-irodalomban/118-halalos-csond-a-magja-pilinszky-janos-egy-kz-lager-falara-cimu-ciklusanak-holokauszt-versei
További szép napot mindenkinek!
∼Viki
