Sziasztok! Ma hozom nektek a vers elemzésének folytatását.

A vers második részében tér vissza a Szerelem sivataga képe, de más formában; az Apokrifben már csupán égő ketrecek szerepelnek az égő kerubokhoz hasonlított, bezárt szárnyasok képe helyett. E változtatások által nem csak az eltárgyiasulás folyamatát érhetjük tetten, de az áldozattá válás transzcendentálása is megkérdőjeleződik. Közvetlenül az Apokrifnek a kommunikáció lehetetlenségét hirdető sorai előtt található a holokausztot megidéző kép, amelynek jelentőségét növeli, hogy a két részt formai eszközök (a rímelés, hangsúlyozás) kötik össze. Hiszen az összekötés révén a két esemény összetartozása, kapcsolata is hangsúlyossá válik, általa a vers azt is sugalmazza, hogy a kommunikációs blokknak a holokauszt eseménye az oka: „Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, / és mozdulatlan égő ketrecek. / Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet”. A kommunikáció lehetetlenségének felismerésével a korábban vátesz szerepét magára vevő lírai én elnémul, szemben az aláomló, „iszonyú terhű” toronnyal, amely hangot ad.

            E kifejezés és a kommunikáció ellehetetlenülésének tapasztalata a Bábel tornya történetét idézi meg. Ha a versben szereplő tornyot Bábel tornyaként képzeljük el, akkor a „hangokat ad egy torony teste” mondat a torony ledőlését, megsemmisülését jelenti. Ez esetben a kommunikáció-vesztés folyamatának képi szinten történő illusztrálásáról beszélhetünk csupán.  Azonban az Apokrif című vers kifejezése egészen mást jelent, ha nem a Bábel tornya történet kontextusában olvassuk a versrészletet, hanem elsősorban a lírai én kommunikációvesztésének tapasztalata felől. A lírai én többször is kifejezi a kommunikáció lehetetlenségét, elnémulását, de minden alkalommal hangsúlyozódik az ellehetetlenülő beszéd emberi volta.  A lírai én vallomása után szereplő torony lesz az, amelyik hangot ad az elnémult lírai énnek, ez a hang, melyen a lírai én megszólalhat azonban már nem emberi, hanem dehumanizált hang lesz. A torony iszonyú terhének aláomlását ekkor metaforikusan kell értenünk, a torony létének terhével való szembenézést jelentheti. A torony képének versbe emelésével nem csupán egy bibliai történet megidézése történik meg, de egyúttal annak elferdítése is: a bibliai időkbe beférkőzött a közelmúlt történelmi valósága, Bábel tornyához a krematóriumok tornyai.

            A holokauszt szempontjából a bibliai intertextusok dekonstruálása mellett a kommunikáció ellehetetlenülésének tematizálása is kiemelten fontos mozzanatai a versnek, ugyanis azok az írók szembesültek ezzel, akik tényleg szembe mertek nézni a holokauszt lényegével, akik át merték gondolni annak esztétikai tapasztalatait. 

A Félmúlt című vers több értelmező számára is komoly problémát okoz, nehezen megközelíthetőnek bizonyul. Elemzik ugyan a verset, de az értelmezés nehézséget jelent számukra. Tolcsvai Nagy Gábor kihagyja monográfiájából, Fülöp László pedig az „örökös magányban” élményi alaphelyzetéből született versként tekint rá, amely egyben „a magány- és halálélmény drámai megnyilatkozása, az élet- és világidegenség érzetének megszólalása. E homályosság, nehezen érthetőség feloldható, ha a verset a holokauszt kontextusában próbáljuk értelmezni. Ebből a szemszögből a Félmúlt olyan versnek bizonyul, amely magát a holokausztot nem, csupán a holokausztot övező csendeket jeleníti meg.

Heller Ágnes esszéjében emellett érvel: a holokausztot szerinte négyféle csönd veszi körül: a bűntudat csöndje, a szégyen hallgatása, az iszonyat némasága, és az értelmetlenség csöndje. Ebből a négyféle csöndből Pilinszky versében három jelenik meg: a bűntudat csöndje, az iszonyat némasága, valamint az értelmetlenség csöndje. A bűntudat csöndje véleménye szerint abban a tényben érhető tetten, hogy a világ néma maradt, míg a holokauszt megtörtént, az áldozatok csöndben haltak meg, megszakítva ezzel azt az emberiséggel egyidős jellemzőt, hogy az ellenség megölése mindig nyilvános cselekedet volt. Az iszonyat csöndjét a tehetetlenség csöndjéből eredezteti. A tehetetlenség abból fakad, hogy a holokauszt borzalmait nem lehet leírni. Azok a borzalmak, melyek leírhatók, mindig csak összehasonlítások, másolatai az eredetinek. A holokausztot viszont eredendő dolognak tartja, a végső iszonyat metaforájának keresztelve el azt, amelynek fokozására, tömörítésére, gazdagítására nincsenek költői eszközök. Az utolsó csend az értelmetlenség csendje. A holokauszt szerinte az abszolút értelmetlenség, sem megmagyarázni, sem megérteni nem lehet. Nem volt célja, és nem lehet integrálni a történelembe sem. 

További szép napot minden kedves olvasónknak!

∼Viki